A címben idézett mondat Ferenc pápától származik, aki decemberben hivatalosan is meghirdette az irgalmasság szentévét.
Rendkívüli év ez, hiszen szentévre csupán 25 évenként szokott sor kerülni, s a következő esedékes is csak 2025-ben következett volna, így Ferenc pápa mind a Vatikánnak és az olasz kormánynak meglepetést okozott.
A szentév viszont már javában megkezdődött, nyitva állnak a római bazilikák szent kapui. Talán ennél is fontosabb, hogy most először a világ egyházmegyéiben is helyi „szent kapukat” nyitnak nemcsak templomokban, hanem menhelyeken, börtönökben és kórházakban is. A Vatikán bejelentése szerint pedig a pápa minden pénteken valamilyen „rendkívüli gesztussal készül” - itt elsősorban betegek, hajléktalanok, rabok, menekültek meglátogatására kell gondolnunk.
A szentév megnyitása óta számtalan cikk kering a világhálón a témával kapcsolatban, mindegyik más-más elemet emel ki, érez fontosnak. Most én is pár magával ragadó gondolatot szeretnék megszólaltatni, melyeket maga Ferenc pápa fogalmazott meg az Irgalmasság arca elnevezésű bullájában. Ezek a gondolatok közelebb vihetnek az irgalmasság bűvös szavának megértéséhez, személyes átéléséhez.
A bulla számtalan más citátum mellett Szent II. János Pálhoz fordul. Dives in misericordia (Irgalomban gazdag Isten) kezdetű enciklikájából idéz, amely annak idején váratlan megjelenésével és témájával hatalmas meglepetést váltott ki. Akkor ő így fogalmazott: „Úgy tűnik, korunk emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, talán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa, és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. Úgy véli ugyanis, hogy az irgalmasság szava és fogalma nehézséget okoz annak az embernek, aki az eddig soha nem látott tudományos és technikai fejlődés jóvoltából hatalma alá vetette a Földet, és a történelemben eddig soha nem tapasztalt mértékben uralkodik rajta.” S mintha megszakítás nélkül vinné most tovább Ferenc pápa ezt a gondolatot. Az irgalmasság veszélyben forgásáról beszél, s egyben próbál felébreszteni mindnyájunkat: „Ne süppedjünk bele a megalázó közömbösségbe, a lelket érzéketlenné változtató és az újdonság felfedezését megakadályozó megszokottságba, a romboló cinizmusba. Nyissuk föl a szemünket, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség barikádját. (…) Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban – egyszóval bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság oázisára.”
Majd beszél a zarándoklat fontosságáról is: „A zarándoklat különleges jel a szentévben. (…) Ahhoz, hogy valaki – Rómában vagy bárhol a világon – elérkezzék a Szent Kapuhoz, erejéhez mérten végig kell járnia egy zarándokutat. Ez a tényleges jele annak, hogy az irgalmasság is egy olyan elérendő cél, amely erőfeszítést és áldozathozatalt kíván. Itt kell megjegyezni, hogy december eleje óta már egymillió zarándok érkezett Rómába, s a szentév végéig összesen 30 millió zarándokkal számolnak.
Végül egy utolsó záró gondolatot emelnék ki a pápa szavaiból: „Számot kell vetni azzal, hogy az irgalomról való megfeledkezés gyökerénél mindig az önszeretet áll. A világban ez úgy jelentkezik, mint kizárólag saját érdekeink, gyönyöreink és dicsőségünk keresése, a vagyon halmozása, míg a keresztények életében gyakran a képmutatás és a világiasság köntösébe öltözik. Mindez szemben áll az irgalmassággal. Az önszeretet megmozdulásai, melyek idegenné teszik az irgalmat a világban. Kedves testvéreim! Kívánom, hogy ebben a szentévben mindnyájan megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, hogy tanúi legyünk annak, „ami Istennek leginkább tetszik”. Vajon naivság azt gondolni, hogy ez megváltoztathatja a világot? Igen, emberileg gondolkodva őrültség, ám „Isten balgasága bölcsebb az embereknél, és Isten gyengesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25).
