Kira előző héten arról írt, milyen fontos volt, hogy tudatosan döntsön a gyógyulása mellett. Kövessük tovább történetét az aprónak tűnő, mégis hatalmas mérföldköveiről!
Mikor először kibontotta a kötésből a gyógytornász a kezemet, hát… az fájt. 90 fokban volt rögzítve a bal karom a hasamon. Az ujjaim halványan mozogtak. Minimális erővel. Más nem. Gondoltam ugyan rá néha, hogy ezt majd valamikor ki kell valószínűleg szedni ebből a kötésből, de hát amíg nem vagyunk ott, addig minek is stresszeljek rajta. Ez egy jó döntés volt. Úgysem tudtam volna elképzelni, mit fogok majd érezni.
Meséltem már a nagyon csengő hangú gyógytornászomról a János-kórházban, Móniról. Ő kapcsolta szét először a rögzítőt, és mozdította meg a karomat. Nem lehet leírni azt a fájdalmat. Vagyis én nem tudom. Ahogy egyre jobban távolította a hasamtól az alkaromat, minden fokot éreztem. És minden fok bizony könnyekkel, gyomorgörccsel, ’üvölthetnékkel’ járt. Húzódott, égetett. Olyan volt, mintha mindjárt helyből letörne. Minden apró mozdulatot, csuklómozgatást, forgatást, hajlítást mélyre nyilalló fájdalom kísért. Egy hétig egyébként mindez csak néhány cm-nyi passzív mozgást jelentett ám. Tehát csak a gyógytornász mozgatta, én magamtól nem. Az egész testemet befeszítettem általában, csak hogy tompábban érezzem a fájdalmat. Volt, hogy ettől a befeszüléstől a hasamban izomláz lett.
Amikor meg az ujjaimat kellett volna egyesével összeérintenem, és nekem nem mindig találkoztak, akkor azért kissé beparáztam. Nem tudtam rendesen kinyújtani őket. Nem volt bennük erő. Az volt mindig a fejlődésem mércéje, hogy meg kellett szorítanom az orvosok ujját. Hát, nem okoztam kárt…
Szörnyű érzés azt látni, hogy nem forog a kézfejed. Mintha valami lassított felvételt néznél. Nem ér össze a két ujjad. Te akarod, hogy összeérjen, de nem csinálja. És fogja majd? Ugye fogja? Ugye nem marad így?
Tudtam, hogy ezt nem lehet megspórolni. Hogy ki kell nyújtani egyszer. De én mégsem akartam tudomásul venni. Arra vágytam csak, hogy egyszerre javuljon meg és kész. Kenjük be valamivel, aztán szevasz. Sajnos ezekben a pillanatokban tényleg nem tudtam elképzelni, hogy ez a kar valaha egyenesre ki fog nyúlni. Mindegyik napi 20-30 perces torna végeztével, amiből maximum 10 perc volt a karom, én fél óráig bőgtem, hogy kiadjam a feszültséget. Aztán meg másfél-két órát aludtam.
Sok nap elteltével is folyamatosan hasogatott az egész karom, mozgás nélkül is, és egy cseppet sem éreztem, hogy javulna. Kisajtoltam nagy nehezen az orvosokból, hogy röntgenezzék meg, mert hogy létezik az, hogy ez egyre jobban fáj? Inkább tompulnia kéne, nem??
Ja, igazi életre szóló élmény maradt az a röntgen. Azt mondta a néni, egy ötven pár éves, teltebb, kissé géphangú hölgy, hogy nyújtsam ki a karom teljesen egyenesre, máshogy nem tudja megcsinálni a felvételt. Mondtam, hogy ezért is vagyok itt, mert hát nem megy. Kb. 10 mp-ig próbálkoztam azért, aztán mondtam, hogy egyszerűen nem fogom tudni. Azt mondja erre, hogy: „Rendben, akkor mehet is vissza, nekem erre nincs időm. Semmit nem fog érni így a felvétel, de nekem aztán mindegy.” Mondtam, hogy lécci, várjon még egy kicsit, hátha „le tudom pumpálni” a karomat… Kvázi nyújtogatni kellett, és egy idő után valamivel lazult. A nagy félelmem mellesleg az volt, hogy az tuti, hogy engem még egyszer nem tolnak le a szobámból ide. Ekkor még ugye nem tudtam állni és ülni se, tehát ágyastul vittek. Se a szobám, se az ajtók, se a folyosó, se a lift mérete nem segítette az ágyas mozgatást. Meglehetősen körülményes volt az egész.
A nő végül is nem várta meg a pumpálást… Arrogáns volt, nulla empátiával. A végén elhatároztam magam és úgy döntöttem, elengedem a sérült karomat, és akkor ki fog nyúlni. Lényegében a jobb kezemmel tartottam meg ugye, és ahogy elengedtem, le is esett az ágyra. Ha nem is full egyenesre, de ahhoz elég közel azért sikerült. Hát… kiabáltam párat. A fájdalomhoz képest ez semmi sem volt. Legszívesebben kitéptem volna a karomat és felrúgtam volna a nőt. Ja. Gáz volt… Viszont másnap csodálkozott is a gyógytornász, hogy milyen sokáig bírom visítás nélkül. Amúgy a röntgenből nem derült ki semmi, vagy nekem nem szóltak róla. No comment.
Másik elképesztő, fenomenális műveletem a zuhanyzás-szerűség volt. Anyukám jött és mondtam, hogy én már nem bírom ezt a koszosságot. Hát ja. Kb. 3 hétig ugye csak vizes szivaccsal törölték át a testemet. Volt a szobámban egy zuhanyzó 2 méterre az ágyamtól. Ott történt az eset.
Ekkor már fel tudtam állni. Említettem korábban, hogy mikor eltolták a műtétemet, én teljes letargiába kerültem. Ezek után elhatároztam, hogy max. egy hét múlva felállok. Nos, a felállás ezt követően kb. 2 nappal meg is valósult! El sem hittem. Hogy ÉN ÁLLOK!
Bár a lábaim hihetetlenül legyengültek, emiatt nem mindig voltam biztos benne, hogy meg tudják tartani a testemet. Hoztak nekem egy járókeretet, hogy arra támaszkodjak, ha dőlnék. Állva minden imbolygott, szédültem, fájt a nyakam. Szar volt. Nem tudtam még lépni, nem tudtam a térdemet behajlítani. Annyi azért működött, hogy kvázi csoszogva, centiméterenként előre tudtam haladni.
Ezen felbuzdulva indultunk neki a zuhanynak. Ekkor már nagyjából 7-8 percig képes voltam állni. Gondoltam az elég lesz. Szóval elindultunk. Az irányváltás nagyon durva kihívás volt ám. Ha én fordultam, fordult velem a világ is. Minden fordulásnál kb. fél percig pihennem kellett. Mire végre beértünk a zuhanyig, ahol ugye minden csúszott, már kellően elfáradtam. Max. 2-3 perc maradt a fürdésre, mert hát még a visszaútra (a 3 méter hosszú visszaútra) is tartalékolni kellett az energiát. A zuhany a kötések miatt sajnos csak az alsó felemen működött. De ez százszor több volt, mint a semmi. Eléggé kétségbeestem, mikor már az egy perces vizezés után hányingerem lett és éreztem, ahogy száll ki az energia a lábaimból. Hogy fogok én visszamenni? Mi lesz, ha nem bírom? Volt amúgy egy szék a zuhanyzóban. Csak sajnos nekem az ülés ugyanannyira fárasztó volt, mint az állás. Ja és a felállás is ott van még.
Végül azért szerencsésen visszaértünk az ágyhoz. Általában a törölközésre már nem maradt erő. Így vizesen feküdtem vissza. 15 perc pihi és utána felültem még a befejező szakaszhoz.
Ezek után, ahogy anyukám elment, én rendszerint 2 órát aludtam. Aztán meg ettem. Szinte nullára lement mindig az energiaszintem. Egy-másfél hét után ez hála az égnek azért fejlődött.
Apró lépések voltak ezek mind az úton. Nagyon aprók. De csak a mostani viszonylatból. Akkor és ott nekem ezek mérföldköveknek számítottak. Én tényleg szívből tudtam örülni minden megtett centiméterért, zuhanyzásért, állva töltött percért. A karom pár centivel kijjebb való fordításáért. Az ujjaim összeérintéséért. Anyukám folyamatos segítségéért, hogy tényleg minden tekintetben számíthattam rá.