Kira újabb és újabb kihívásokkal szembesül a gyógyulása során. Ezen a héten a várakozás nehézségéről és a hit fontosságáról ír. Az előző heti cikkét itt olvashatod!
Érezted már azt, hogy vársz valamire, valami nagyon fontosra? De lövésed sincs, hogy mikor fog bekövetkezni? De annyit tudsz, hogy ahhoz, hogy megvalósuljon, nagyon aktívan kell rá várnod?
Nos. Valahogy ilyenképpen teltek az én napjaim, heteim, hónapjaim a rehabilitáción. Nem tudtam, meddig kell ott lennem. Nem tudtam, a végén mennyire fogok tudni mozogni. Nem tudtam, mi lesz a nyakammal. Nem tudtam, hogy fogok-e tudni vele teljes értékű mozgásokat végezni. Hogy fogok-e tudni majd újra vezetni, vagy aktívan sportolni. Nem tudtam, mi zajlik a testemben, hogyan vannak a csontjaim. Hogy jó-e neki, ha kvázi sürgetem őket? Vagy még több időre van szükségük? Több időre. A lelkem meg már így is régen túlteljesítette magát időügyileg.
A rehabon sokféle kezelést kaptam. Sokféle terápiát. Amint fel tudtam állni, már kezdhettem is. Aminek amúgy tényleg örültem, mert ezek adtak valami értelmet a napoknak. Kaptam fizikoterápiát, azaz elektromos izomstimulálást. Ergoterápiát, ahol millió gyerekjátékkal kellett játszani. Kislabdát nyomogatni, görgetni. Egy úgynevezett terápiás gyurmával a lehető legkülönfélébb feladatokat kellett csinálnom. Golyókat gyúrni, felvágni, nyújtani, az ujjaimmal szétfeszíteni… a gyurmába üveggömböket beletolni, majd kiszedegetni. Gyöngyöztünk is. Meg csipeszeltünk. Karikákat fűztem fel egy rúdra. Fa építőkockákat pakoltam egymásra, majd le. Sorolhatnám még… Igazából nagyon élveztem! Vagyis azért nem mindig. Türelemjáték volt ez a javából. Főleg, mikor szembesülsz azzal, hogy egy teljesen alap mozgást, amit addig gond nélkül meg tudtál csinálni, most nem tudod. De még fájdalom árán se. Csak lóg a kezed a tested mellett. És hát te akarod, hogy emelkedjen. De nem csinálja. Itt azért kiszaladt pár könnycsepp… A lány, aki tartotta a terápiát, amúgy szerencsére szuperjófej volt, nagyon értett a dologhoz és nagyon jó hangulatot teremtett. Imádtam! Ezen a foglalkozáson egyéni feladatokat kaptunk, de egyszerre mindig 3-4-en ültünk ott.
Hát… volt néhány nagy forma bácsi-néni. Gyurka bácsiról például sosem lehetett tudni, hogy mikor éppen nem mozdul, elaludt-e vagy csak koncentrál. Egyszer az volt a feladata, hogy egy evőkanállal homokot kellett átpakolnia az egyik edényből a másikba. Na, most az egyik pillanatban a kanál bizony nem a tál felé tartott, hanem... a szája felé. Talán két pillanaton múlt, hogy végül nem a szájában landolt a fincsi rózsaszín homok.
Egy másik néni meg nem látott a jobb szemére és azt kellett gyakorolnia, hogy hogyan tudja a teljes testének mozgásával ezt kompenzálni. Például jobbról kellett apró golyókat pakolásznia, és behelyezni egy edénybe. A kb. 85 éves Margó néni rendszerint próbált sumákolni. Lusta volt ráfordulni és mindig csak blöffölt, hogy ő látja ám, hogy hol is van a golyó. És párszor a hatalmas dumájával simán el is adta magát.
Találkoztam egy 35 körüli nagyon helyes, szimpi sráccal is. Tudott járni segédeszköz nélkül, de nehézkesen, húzta a tagjait, meg kicsit dobálta őket. A beszéde is nagyon nehezen ment, lassú volt és nehezen artikulált… Ez a fiú 9 évvel ezelőtt szörfbalesetet szenvedett Mexikóban. Pont úgy verte be a fejét, hogy kvázi olyan tünetei lettek, mint egy stroke-os embernek. A stroke-ról még fogok írni picivel később. Nagyon megrendített engem ez a találkozás. 9 éve él így… Élőben láttam, hogy ez az ember én is lehetnék. Mármint a sérülésének a következményei. Min múlik az, hogy ő pont ott és pont úgy ütötte be a fejét? És hogy én meg ultra szerencsésen csak a bal karomat nem tudom mozgatni? Ilyenkor mindig nagyon elszégyelltem magam és hirtelen tényleg mélyen hálás lettem azért, hogy nekem csak egy karom nem mozog. Egyelőre.
Sokat tanultam ezekből a találkozásokból. Azt mindenképpen, hogy egy helyzet megítélése, jónak vagy rossznak megélése tényleg full rajtad ál… És ezáltal a lelkiállapotod alakulása, alakítása is.
De mindezek ellenére is… a várakozás, az aktív várakozás, az nem könnyű. Kell hozzá valami hit, valami olyan belső hang, ami azt mondja időről időre újra, hogy gyerünk tovább. Ne állj meg. Ne hagyd abba. Küzdjél. Kibírod. Előre. Mert hátra minek? Nem tudom, én hogy viseltem volna el azt az egészet a hitem nélkül. A hitem nélkül abban, hogy ebben az egészben nem vagyok egyedül, és van valami célja annak, hogy én még kaptam pár évet az életre, ráadásul „ép” állapotban.
Az egyik legkeményebb, legjobban megviselő vizsgálatom egy idegvezetési vizsgálat volt. A rehabilitációs épületből egy belső mentő vitt át a neurológiára. Ekkor már tudtam járni, csak nagyon lassan, és azért még szédülve. Meg hát max. 10-15 percre terjedt az energy. Hivatalosan 5-re kellett volna átérnünk. Talán 500 m volt a két épület között amúgy. Késve értek oda hozzám, de 6-ra azért megérkeztünk. Én elsőbbséget élveztem a többi várakozóval szemben, így kb. fél 7-kor be is hívtak.
Abban a szobában, ahol zajlott a story, ha nem volt 40 fok, akkor semmi se. 3 méter magas ablakok, nulla függöny, és telibe odasütött a nap. Légkondi persze szintén nem volt. A szerencsétlen orvosnak csepegett a szakállából a víz. Ohmygod… Hát igen, mindketten küzdöttünk. Egy idő után azért a végső fulladást vagy felforrást, esetleg hőgutát elkerülendőn behoztak egy mini ventillátort. Huhh.
Ezek után a vizsgálatról... Áramot vezettek a karomba, a legfájóbb pontokba, és mérték az idegszálak folyamatosságát. Már csak az, hogy egy vattával lefertőtlenítette a bőrömet, már attól is nyüsszögtem. Ezután egy kötőtű jellegű pálcát szúrt a karomba. Na ott már könnyeztem. És végül jött az áram. Mintha ostorral vernének… Valami ilyesmihez tudom hasonlítani. És ezt persze ütemesen. 3 másodpercenként. Nem üvöltöttem. De csak azért, mert cikinek éreztem a doki előtt. Minden porcikámat megfeszítettem és próbáltam elképzelni, hogy én most nem itt vagyok. Hanem a tengerparton. Csobog a víz. Nagy levegő. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. K’vára fájt… Erre nincs jobb szó. Másfél óráig csináltuk ezt. Mivel különböző pontokban kellett megnézni az idegszálakat. Na szóval… vége lett hála az égnek egyszer. Nem tudom még most sem, hogy honnan volt erőm ennek az elviselésére. Tényleg. Ráadásul az orvos azt is mondta hozzá, hogy ez a vizsgálat egyáltalán nem biztos, hogy használható eredménnyel fog járni. De ugye próbálkozunk. Erről szól amúgy az egész orvoslás…
Mikor végeztünk, ugyanaz a mentő jött volna értem, hogy visszavigyen a rehabra. 8-kor szóltunk nekik, hogy jöhetnek. Vártam a folyosón. Nem jöttek. Már szédültem. Fájt a minden. Ment ki belőlem a gyógyszer. Nem jöttek. Éhes voltam. Bőgni akartam, hogy kijöhessen a vizsgálat feszültsége. Nem jöttek. Elsétáltam nagy nehezen a nővérekhez. És kb. fél óránként felhívattam a mentősöket, akik állandóan azt mondták, hogy még 10 perc, vagy max. 20. Rohadtul elegem volt. Nagyjából másfél óra után már voltam annyira rosszul, hogy kértem egy kis kaját ott, meg valami fekhelyet. Végül befektettek a stroke osztályon egy kórterembe egy nő mellé, akinek két gyereke is meghalt. Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok. Tényleg ultra gáz volt. A stroke amúgy is a legrettegettebb betegséggé vált számomra, hát még ezzel az élménnyel spékelve.
Összesen öt órát vártam rájuk. Eközben kisírtam legalább magam. A teljes kiszolgáltatottság azért adott hozzá alapot. Az volt a legnagyobb bajom, hogy ha én mindezt előre tudom, hogy itt a mentősök ennyire túl vannak terhelve, akkor én már előre behívok valakit, hogy vigyen vissza. De ugye fél óránként azt mondták, már mindjárt. És éjfélkor már egyszerűen nem akartam senkit sem ugrasztani.
Végül úgy hajnali egykor megjött a két srác. Én már addigra valamelyest lenyugodtam, elengedtem a történetet. Kicsit olyan volt a helyzet, mint mikor a párod valamit nagyon elcseszett, és úgy gondolod, ezt ő is tudja, így nem sok értelme van feldühödve nekiesni, hogy mégis miért… hát ez a két fiatal mentős nem nagyon vágta, hogy ez elég gázul sült el. A reakciójuk annyi volt, hogy "ugye tudod, hogy közben emberek haltak meg?" ...
Konklúzió: hihetek máskor is abban az erőben, ami ilyen abszurd és nagyon fájdalmas helyzetekben is elvisz engem egyik pontból a másikba.
