Milyen lehet idegenként visszatérni az unalomig ismert, jól megszokott környezetbe? Milyen lehet, amikor szembetalálkozol önmagaddal, és nem ismersz rá? Ezen a héten Kira arról ír, milyen volt sok hét után az első útja a kórházon kívül, a való világba. Az előző cikkét itt találod!
Kórházban 3-4 hónapig. Külön világba kerültem. Orvosok, ápolók, gyógytornászok, fertőtlenítőszer, injekciók, gyógyszerek, műtős szobák közé. Rengeteg ember közé, akik küzdöttek sok látható és még több láthatatlan dologgal. Csomó takarító emberrel is összehozott az élet. Csomó sorssal találkoztam. Az egyik takarító lány minden alkalommal megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, ha meglátott. Ez a lány minden nap 2 darab üres zsemlét ebédelt. És mindig mosollyal jött felém.
A traumán volt pár olyan nap, amikor önkéntes fiatalok hozták nekem a reggelimet és a gyógyszereimet. Talán az érkezésem után egy nappal egy kb. 16 éves lány megkérdezte, hogy milyen színű (?!?) gyógyszert szoktam kapni, mert akkor hoz olyat. Hát mondom, mittomén… és nehogy már szín alapján adjon nekem bármit is. Amúgy később kiderült, hogy tényleg könnyű volt az én gyógyszeremet szín alapján megkülönböztetni. De hát akkor is.
Egy másik lány, aki hozta nekem a reggelit, szerintem szellemileg sérült lehetett. Megkértem, hogy csináljon nekem müzlit. Ekkor én még csak feküdni tudtam. Az instrukció annyi volt, hogy keresse meg a szekrényemben a müzlis szekciót, tegyen egy bögrébe 6 kanál zabpelyhet és öntse fel vízzel, majd vigye el és mikrózza meg. Először úgy 3 kanállal tett bele, talán két kortynyi vízzel. Szegény lányt még legalább kétszer megkértem, hogy menjen ki újra vele. A mézről és a gyümölcsről ez alkalommal lemondtam… Küzdött. És bár kicsit mókás volt a jelenet, de én mégis úgy szurkoltam neki, hogy sikerüljön végrehajtania. Hogy lehessen sikerélménye. Küzdött. Csak úgy, mint én. Csak én mással és máshogyan.
Mikor nyomok valamit ezerrel és mindent beleadok, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban sikerüljön, és legyen kész, és valahogy mégse sikerül, az elég nehéz. Az a hatalmas energia szinte pont egy az egyben megmarad, csak épp negatív irányban. Írtam már az előzőekben is erről, mikor minden porcikámmal az ellen küzdöttem, amiben nyakig benne voltam. Hogy minél előbb eltűnhessek innen felgyógyult állapotban. Ez marha nagy energia, és baromi fárasztó is. Valamilyen szinten normális, azt gondolom. De hosszú távon fenntartani nem éri meg.
Mikor sikerült visszakapcsolnom pár fokkal és el tudtam fogadni, amiben vagyok, belülről egyáltalán nem tűnt ez mindig olyan rossznak és élhetetlennek. Bele tudtam lassulni a folyamatba. A kórházi rendszer nagyon sokszor hosszú és körülményes folyamataiba. A várakozásba. A testem szintén sok időt igénylő épülésébe. A müzlis lány értetlenségébe. Az éjszakák, a soha véget nem érő éjszakák óráiba. Elfogadtam azt, hogy nem tudok aludni. Elfogadtam, hogy fáj a testem. És hogy sajnos nem biztos, hogy egyhamar jobb lesz. Elfogadtam, hogy sokszor rémisztő hangokra ébredek. Hogy rosszat álmodok. Hogy nem tudok fürdeni, hogy nem tudok hajat mosni. Igen, utálom. De most nincs más. Elfogadtam azt is elég hamar, hogy van, hogy arrogáns vagyok. És nem tudok mindig mindenkit jó kedvvel fogadni. Megértettem magamat. Hogy sokszor nagyon szidtam az orvosokat. Igazából mindegy is, hogy teljesen igazam volt-e vagy sem. Hatottak rám, megéltem valahogy az egészet, és engedtem, hogy kijöjjön az ezzel járó feszültség. Talán ezért is tudtam relatív gyakran sírni. Engedtem magamnak, hogy jöjjenek-menjenek az érzelmeim.
Az első utam a világban egy idegi ultrahang vizsgálatra menet volt. A hatodik héten. Apukám jött el értem. Én azt sem tudtam, milyen ruhát vehetnék fel, mi jön rám. Volt olyan gondolatom, hogy jó lesz a minisort és a hatalmas mikiegeres póló kombinációja, de aztán találtam egy ruhát, amit valahogy magamra passzíroztam. Persze melltartó az nem volt nálam.
Iszonyú fura volt. Már csak beülni az autóba. Már maga a menés is ugye külön erőfeszítést igényelt. Hogy nehogy megbotoljak, vagy elessek. Rajtam volt a szuper stabil nyakmerevítőm. Ez azért megnyugtatott, hogy az majd csak megtartja a fejemet, bármi is történjen. Féltem, hogy nem lesz elég energiám annyit sétálni, amennyit kell. Meg hogy ha valaki véletlen meglök az utcán, akkor én szerintem nem tudom megtartani az egyensúlyomat. De bíztam az emberekben, hogy a nyakmerevítő majd csak felhívja a figyelmet.
Az autóban végig fogtam a fejemet, próbáltam tartani, mert azt éreztem, a nyakamnak ez most túl nagy teher.
Nézelődtem az autóból, amennyire ment. Olyan volt, mint mikor Tarzant kihozzák a dzsungelből Londonba. Annyi sok zaj, szín, szag, mozgás. Olyan sok inger. Meleg is volt mondjuk nagyon. De ennek ellenére is fullasztó volt. Mintha én nem ide tartoznék, mintha nem is ezen a földön élnék. Mikor megláttam magam egy ablaküvegen, az nagyon fura volt. Alig ismertem magamra. Ez én volnék? Hát én. Csak egy lelassult, rendesen megsérült és lefogyott állapotban. Féltem. Hogy nem bízhatok abban, hogy meg tudom védeni a testemet. Féltem a technikától is. Hogy egyszer csak elromlik a lift és velem megint történik valami. Féltem az emberektől is. Nem akartam, hogy bámuljanak. Annyira érzékenynek éreztem magam. És nagyon féltettem magam, hogy ez a sok zaj engem azonnal le fog nyomni…
A vizsgálat szerencsére jól ment, elég nagy kontraszt volt a magánklinika és a János-kórház szolgáltatásai, működése között. De! Én mégis visszavágytam… mert azt ismertem. Mert ott biztonságban éreztem magam. Mert ott nem volt ennyi zaj és ennyi kuszaság. Mielőtt visszamentünk volna a kórházba, még bementünk pár cuccért a lakásomba. A lakásomba, ahol pont úgy volt minden, ahogy 6 héttel azelőtt hagytam. Te jó ég, mennyire zavarodott voltam. Más ember lettem. Más valaki lépett be a régi lakásba. Máshogy néztem rá mindenre. A ruháimra, a könyveimre. Ki ez az új énem? Milyen? Mindig így maradok majd? Ilyen lassún? És óvatosan? És rémülten? Mint egy kisegér? Vajon hogy lesz ez tovább? Mi történt velem? Mivé változtam? … Mindezzel együtt, a régi énem is annyira távolinak tűnt. Mintha nem is tudnám már, milyen volt. Most más van, ennyi biztos.
Nem is gondolkoztam azon, hogy mikor jöhetek végleg majd haza. Minek is. Hisz tényleg benne voltam a belassult folyamatokban. Hogy ez még akármeddig eltarthat. De jó is volt az úgy. Akkor.
A házmester bácsi az udvaron meglátott. És megkérdezte tőlem, hogy mi történt Kirával, hol van? Azt hitte, én a testvére vagyok…
Mikor visszaértünk, visszafekhettem végre a kórházi ágyamba, a helyemre. Az jó volt. Egyszerű volt. Nem volt bukkanó, nem volt ezerféle szín- és hangkavalkád. Nem voltak félelmetes autók, buszok. Száguldó, telefonáló emberek. Jó volt a mikiegeres pólóm is. Nem éreztem magam különcnek. És külön öröm volt nekem, hogy milyen nagy örömmel vártak vissza a szobatársaim. Ekkor éreztem talán először, hogy milyen jó energiákat adhatok ennek a helynek, a körülöttem levő embereknek.
