1994 tavaszán Ruandában pár hónap leforgása alatt közel egymillió embert öltek meg szervezett formában. A történtek óta eltelt több, mint 20 év, de a sebek nagyon mélyek. A népirtást követően Rhiannon Lloyd keresztény pszichiáternőt Ruandába hívták, hogy dolgozzon ki az ország számára egy kiengesztelődési szemináriumot, ami elősegíti a túlélők és a tettesek közti megbékélést, a fájdalmak és a bűnök letételét a Kereszthez. Nemrég az Országos Református Cigánymisszió három tagja Ruandában járt, hogy részt vegyenek egy ilyen szemináriumon, és tapasztalataikat később Magyarországon is felhasználhassák. Az eredeti cikk itt található!
Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy tartsanak bűnbánatot.” (Lk 5,32) Viszont mi hogy tudnánk a bűnök fölött szemet hunyni?
Hogy tudnánk a sérelmeinken valóban felülemelkedni? Ami 1994-ben a népirtás során Ruandában történt, az bűn. Erre személyes meggyőződésem szerint nincs bocsánat. Tudva és akarva követték el ezeket a szörnyűséges cselekedeteket.
Szent II. János Pál pápa a Kiengesztelődés és bűnbánat c. apostoli buzdításának 17. pontjában azt írja, hogy „halálos bűnről van szó, ha az ember tudatosan és szabadon, bármilyen indítékkal valamit elhatároz, ami súlyosan ellentmond az erkölcsi rendnek. Valójában az ilyen elhatározásban benne van az isteni parancs megvetése, Istennek az emberek és minden teremtmény iránti szeretetének visszautasítása: az ember elfordul Istentől és elveszti szeretetét.”
A bűn miatt tehát törés támad, ezért szükséges a kiengesztelődés. A kiengesztelődés pedig szoros kapcsolatban áll a bűnbánattal és a bűnbevallással. A Katolikus Egyház a személyes bűnvallomást gyónásnak hívja. Egy másik ember jelenlétében tudunk igazán szembefordulni azzal, ami bennünk rossz. Így válik „élményszerűbbé” a bűnöktől való elfordulás ténye, és a feloldozás által, amit Jézus a feltámadása után hagyott meg apostolainak („akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” Jn 20,23) talán jobban megértjük, hogy Isten megbocsátott nekünk Jézus Krisztusban.
Saját magunkkal való legmélyebb elszámolás, a bűnbánat helye az emberi szív. De természetesen nem lehet megkérdőjelezni a ruandai kiengesztelődési szemináriumoknak, tréningeknek a létjogosultságát sem. A kiengesztelődés egy lassú és irányított folyamat, és az emberi metanoiák a legszebbek benne.
A szemináriumok fontos kérdése, hogy olyanok leszünk, mint Júdás, aki elárulta Jézust és nem tudott a lelkiismeretével elszámolni, vagy olyanok, mint Péter, aki tagadása után az egyház sziklája lett. Ez csak rajtunk múlik.
Szerintem viszont hiba lenne összehasonlítani vagy párhuzamba állítani a Ruandában történt eseményeket az itthoni magyarországi kisebbség, a romák helyzetével.
Sok más szervezet mellett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is évek óta alázatosan foglalkozik a cigánypasztorációval. Személyes élményeim is vannak ezzel kapcsolatban, mikor ételt csomagoltam, vagy ruhát adtam, vagy mikor a játékaimat odajándékoztam a gyerekeknek. Láttam a szemükben egyszerre a bizalmat és a félelmet, hogy miért is vagyunk itt. És lehet nagyon szép és magasztos dolgokat mondani, hogy így fejlődik, úgy fejlődik a romák felzárkóztatása, vagy hangzatos egyházi kifejezéssel élve: működik az „inkulturációra törekvő evangelizáció”.
De hogyan tudjuk ezt személyessé tenni? Mindig csak a tűzoltás megy. A mindenkori kormány átpasszolja az egyházakra a felelősséget és a probléma megoldását.
A munkanélküliség és a mélyszegénység mellett súlyos probléma az előítéletesség, mind a két fél részéről. Ezt még fokozza a romák közti feszültség is. Egymást sem tisztelik, kizsákmányolják, meglopják, megverik, behajtják egymáson az elmaradó adósságaikat, eszközöket nem válogatva.
Nincs tökéletes recept. Jelen kell lenni, ott a mindennapjaikban. A legfontosabb a szociális érzékenység kialakítása a mostani generációban, mert csak ebben van a jövő lehetősége.
Mert a leszakadó roma kisebbség körülményei, a „lehúzó” környezet annyira meghatározó tényezők, hogy nem tudunk ellene tenni.
Talán a pozitív diszkrimináció határozottabb megvalósítása hasznosabb lenne. Vagy a cigányok önbecsülésének javítása, a dicséret, hogy ők is okos és jó emberek. Először az emberképüket kell formálni, azután az Istenképüket és az isteni szeretetről alkotott képüket. Ha valaki önmagát szereti és a másik embert is ugyanúgy szereti, akkor Jézus Krisztust is szeretni fogja. És a tapasztalt azt mutatja, hogy nekik is szükségük van arra, hogy megbecsült részesei legyenek a társadalomnak. Van kitörési lehetőség, és ezekre most már egyre több pozitív példa van (Orsós Zsuzsanna, a MTA első cigány ösztöndíjasa biológusdoktorként a romák egészségi állapotát vizsgálja; Horváth József rákkutató; Orsós János, aki az oktatáson keresztül próbál kiutat mutatni a mélyszegénységből).
Gyakran tölt el jó érzéssel, hogy ebben az egyház is tudott nekik segíteni, felekezettől függetlenül.
