Ha Jézus Krisztus ma látna minket, vagy ha köztünk élné a napjait, csak megbotránkozna és ugyanúgy reagálna, mint mikor a templomból elüldözte az árusokat. Hogy folyik ma a fővárosi hitoktatás? Mekkora a lefedettség és az igény a hittanra?
Másfél év hitoktatói tapasztalattal a hátam mögött rengeteg mindent nem tudhatok, és nem is szeretném az „észt osztani”. De amit eddig tapasztaltam, az nem a legidillikusabb paradicsomi állapot. Célom, hogy a valós problémákra helyezzem a hangsúlyt.
Ez egy női szakma, nyugodtan ki lehet jelenteni, ami elkeserítő dolog. Ennek megvannak a hátrányai. Észrevehető, hogy ez egy általános tendencia, a nevelési intézmények világszinten elnőiesedtek. (Nem ide sorolandó a felsőoktatás, mert ott kiegyenlítettek a nemi arányok.) Azt látjuk, ahol férfi tanárok is vannak, a fiúk könnyebben bevonhatók a tanórákon kívüli aktivitásba, gyakrabban vesznek részt különböző társas programokon, illetve jobbak az iskolai eredményeik. A tanárok mindig személyiségükön keresztül nevelnek és oktatnak, sőt a tanár személye, személyes viselkedése, értékítélete a "rejtett tanmenet" alapját képezi. Nemiségünk személyiségünk meghatározó része, teljesen természetes és egészséges, hogy egy férfi és egy nő másképp viselkedik bizonyos helyzetekben, másképp értelmez emberi helyzeteket.
Több szempontból lehet ezt a témát vizsgálni és esetlegesen feltárni a problémákat.
Talán kezdjük az elején. Adott az egyházmegye: Budapest-Esztergom, de természetesen vehetnénk a kalocsait, a szeged-csanádit, vácit stb. Hatalmas területet kell lefedni, ami nem mindig sikerül tökéletesen. Ez abból adódik, hogy kevés a hitoktató.
A fő szerv a Hitoktatási Felügyelőség, ehhez tartoznak a megfelelő végzettséggel rendelkező hittanárok, más néven - egyházi szakszóval élve - katekéták és teológusok. Én többszörösen hátrányos helyzetből indulva igyekszem ezen a pályán teljesíteni. Fiatal, egyedülálló lányként erősítem a teológusi haderőt az önkormányzati tantestülettel való heti küzdések csatamezején.
A hittantanár az a személy, aki a legkiszolgáltatottabb ebben az egész folyamatban. Nem tartozik sehova. Nem tartozik a Klebelsberg Központ fennhatósága alá, így az iskolai tantestülethez sem. Szeptemberben megjelenik a hittantanár és elkezdi az évet. Nem biztosítanak neki tanári asztalt a nevelőiben, nem ismeri a többi tanárt, önkormányzati iskolában heti egyszer találkozik a hittanra beíratott gyerekekkel. (Ez heti egyszer 45 percet jelent, amiben előfordulhat és előfordul olyan sajátos nevelésű gyermek, aki az egész órán igényli a figyelmet.)
Viszont a Hitoktatási Felügyelőségnél sem pedagógusi státuszban vannak a sokat teljesítő hitoktatók. Például nem kapnak pedagógusi igazolványt. De azért mégis hittant tanítanak az iskolában a gyerekeknek.
Év végén a felekezetek között nagy a verseny, hogy hova, hány kisgyermeket íratnak be a hittanórára, és hogy ki marad a következő évre és ki hagyja ott a hittant.
Itt nincs fair play. Az állami, önkormányzati iskolákban a hittan mellett választható az úgynevezett erkölcstan óra, ami mondhatjuk, hogy a semlegességet takarja és elutasító a hittel szemben. Még egy szomorú dolog, hogy nyílt titok, hogy nem erkölcstan oktatás folyik az órán. Nem hangsúlyozni szeretném, de könnyű elképzelni, hogy hány felesleges továbbképzésen vannak túl a tanárok.
A probléma a hozzáállás, mindkét részről.
A felekezetek, a mi esetünkben a Katolikus Egyház egy mészkőmázat mutat be. De ha kicsit megkapargatjuk, akkor könnyen porladni kezd. Vajon mi romlott el?
Hiányzik a megbecsültség a szakmában, egymás hátráltatása sem ritka. Gyakori eset, hogy egy hittantanár évről-évre váltogatja az iskolákat. Erről persze nem ő tehet, de emiatt nem alakul ki a megfelelő kapcsolat a gyerekekkel és a tanár nem tud a diákok tudására építeni. Szintén gyakori jelenség, hogy a hitoktató összetűzésbe keveredik a plébánossal a módszerek megválogatása vagy generációs problémák miatt.
Sok adminisztratív és plébániai feladatot - pl. csoportvezetés, hittantábor - kell vállalni alacsony fizetésért. A tankönyvek nem veszik figyelembe a gyerekek hitbeli tudását. Nehéz könyvekből hitet tanítani. Azt gondolom, nem is lehet. Csak rávezetni a gyerekeket és megmutatni nekik egy utat. Én még lánglélekben égve nem mindenben értek egyet a mára felépített katolikus hitoktatói rendszerrel. Egy újfajta, új hullámos hitébresztést kezdtem el fejleszteni. A fókuszpontom a gyerek, nem az a fontos, hogy mindenáron leadjam az aznapi óra anyagát. A tanmenet nem tud lázba hozni, mert nem a gyermek tapasztalatát veszi figyelembe. Nem esek kétségbe, ha az óra eltér a témától. Az életről beszélgetek velük, ami őket izgatja. Nagy részük nem annyira gyakorló hívő. A saját nyelvezetükön beszélgetünk arról, hogy merre tart az Egyház. Mi a jövő? Mit gondolnak, ma mit jelent a gazdag ifjú példázata? Vagy erkölcsi kérdésekről, pl. hogy beáruljuk-e a másikat, a kirekesztésről, hogy miért bánunk így az osztálytársunkkal? Jézust is kiközösítették? Miért?
Lehet, hogy erősebben, tudatosabban kellene fogni a gyerekeket, heti szinten dolgozatot kellene írni, de a jegy az csak egy jegy. Természetesen ezzel nem szeretném degradálni az osztályzást, mert a hittanra is kell jegyet adni. Vagy most a hitre adok jegyet? Nem tudom eldönteni.
Sok a lezáratlan és feloldhatatlan kérdés és probléma. Csak egy röpke képet szerettem volna adni arról, hogy amit a hittantanárok csinálnak egy egész tanéven keresztül, annak alázatot parancsolónak kellene lenni.
