Kirát megműtötték, de továbbra is a kórházban kell maradnia, hogy biztonságos környezetben épülhessen fel. Az a bizonyos kórházi környezet pedig igen sok kihívást jelent. A történet előző része itt található!
A műtét lement, a hajam is menő lett, haza is mehettem picit. De sajnos csak hétvégére. Vissza kellett mennem a rehabilitációra, a friss műtét után nem akarták vállalni a felelősséget azzal, hogy hazaküldenek. Ezt részben megértettem. Valószínű, ha orvos lennék, én is hasonlóan tartanék attól, hogy egy rosszul sikerült mutatvány a fürdőszobában például aztán valami végzetes következményt von maga után. De az én oldalamról meg… baromira nem értettem meg. Rossz volt visszamenni. Mintha egy szintet visszalépnék. Elvileg haladtunk, nem? Hát valahol igen. De egy ilyen műtét után megint fel kell épülni. Megint regenerálódni kell. Végül is szétfarigcsálták a nyakamat. És fájt is amúgy még jó sokáig.
De én akkor sem akartam már ott maradni. Untam az egészet. Untam a koszt. A baktériumokat. Az éjjeleket. A hajnali gyógyszerezést. A kaját. A szagokat. A jajgatást. Az öreg néniket, a szobatársaimat. Az egyik meglehetősen körülményes szobatársamat. Mindent és mindenkit megértek én persze… de hadd menjek már végre el innen. Akkor már 5 hete dekkoltam ugyanabban az ágyban. Földszint 7-es… Körülöttem a szobatársaim persze folyamatosan cserélődtek. Jöttek-mentek. Én meg maradtam. Untam. Nagyon. Az egész szarságot… Ekkor már tudtam járkálni. Nyilván nem voltam erőm teljében, de már készen álltam a kint létre. Lelkileg mindenképp. És belül tényleg széttépett már a vágy, hogy menjünk már, legyen már más kicsit. Hát nem engedtek... 4 hétig még ott kellett maradnom.
Mérges voltam. Bosszantott az egész nagyon. Frusztrált. Csúcsosodott sokféle feszültség bennem. A magyar kórházi rendszer körülményei… erről még túl sokat nem írtam itt. Nehéz téma ez. Mert alapvetően nagyrészt nem azokon a személyeken múlik a dolog, akikre én aktuálisan haragudtam. Vagy kiakadtam. A János kórház a budapesti, és valószínűleg a magyar kórházak között is az első 10-15-ben tuti bent van. Ja és kb. minden osztály más, nem nagyon lehet általánosítani. De én mégis 3 hónapot töltöttem bent. Szóval talán mégis van alapja egy leheletvékony képnek, ami az én szemüvegemen keresztül látszik.
Nem kezdek bele most itt a részletes elemzésbe, hogy milyen problémákkal találkoztam. Mindenütt vannak. Ezt tudom. Nehéz ez. Mikor ott feküdtem a megérkezésem utáni első napokban, nem tudtam elégszer hálát adni magamban az Istennek, hogy a baleset a határon túl történt. Még akkor is, ha ki kellett volna fizetnem a több millió forintot a biztosítási papírok hiánya miatt. Az a helyzet, hogy Budapesten arányaiban 2 ápoló/nővér volt kb. 40-50 betegre, 12 órás műszakban váltva. Ugyanez Bécsben minimum 5-6 fő volt, csomószor jöttek tanulók is, akik gyakorlaton voltak ott. És szerintem 6 vagy 8 óránként válthatták egymást. Bár Bécsben annyira nem voltam még magamnál.
Nem igazán lehet leírni a különbséget. Maga az a bizalom, hogy tudod, hogy ha megnyomsz egy gombot, akkor max. 3 percen belül ott fog teremni valaki. Amikor full magatehetetlen vagy, akkor ez felfoghatatlan erővel bír. Lelkileg biztosan. Testileg meg attól függ. Mekkora a gáz. És mennyire vagy stramm.
Nyilván nem mindegy, hogy mennyi beteg jut egy ápolóra. Volt némi különbség mind a kommunikáció, mind a türelem, segítőkészség szintjén. Az én esetemben ugye az ápolás volt az elsődleges szinte végig, nem kellett sokszor műteni, szóval az orvosi ellátás különbségéről annyira nem tudok nyilatkozni. Az biztos viszont, hogy a testemen levő három heg közül a Bécsben készült lett a legcsúnyább. Már gondoltam valami jó kis tetkóra a környékére, hogy nézzen már ki valahogy.
A 6-8 fős szobákról Budapesten nem is tudok mit mondani... Én hála az égnek nem feküdtem ott. Mert volt pénzem és tudtam fizetni 3000 Ft-ot naponta a kétágyasért. Fogalmam sincs, hogy bírtam volna két hétig a pokoli fájdalmaim között, miközben másik 5-7 néni jajgat, meg bepisil/bekakál all day. Sokat járt ezen az agyam. Hogy ez nem fair. Nekem van pénzem. Nekik meg nincs. Sok mindentől függ ez, de ez akkor sem jó így. Mikor igazán belegondoltam ezekbe, hogy mit csinál az, aki mondjuk a Dél-Alföldön, vagy valami Mucsafalucskában szenved ilyen balesetet. Ott nem te döntöd el, hová kerülsz. De még a családod se. Hisz nincsenek ott. És baromira nem mindegy, hogy hogyan látnak el az első órákban. Mennyire vizsgálnak át alaposan. Figyelik-e a légzésed, adnak-e oxigént. Olvastam sajnos jó pár cikket, konkrét személyek tapasztalatait, hogy min múlott az életben maradásuk. Sok esetben a jó szerencséjüknek volt köszönhető. Vagy én az értük dolgozó angyalok munkájának nevezném.
Annyira szomorú voltam, annyira együtt éreztem ezekkel az emberekkel. Akiknek nincs választásuk. Talán életük korábbi szakaszaiban lett volna, de az adott állapotban nincs más. Min múlik ez? Hogy ki hová születik? Hogy a szomszéd házba belehull-e egy bomba vagy nem. Hogy milyen szülőkhöz kerülsz? Hogy milyen mintát látsz. Hogy kapsz-e a véredbe egy-két csepp bátorságot. Máshogy csinálni, mint a környezeted. Min múlik az, hogy én tényleg nem félek például az idegenektől. Néhány kivételtől eltekintve persze. Olyan kapukat nyitott ez nekem egész életemben, amiről könyveket tudnék teleírni.
Hálás vagyok, hogy ilyen személyiségem lett. Hogy nem elégszem meg azzal, amit a környezetem kínál. Hogy tényleg el tudom hinni, hogy olyanra is képes vagyok, amit addig nem csináltam. De nem tudom, hogy ez honnan jön. Viszont nem tudok elég hálás lenni érte.
Olvastam egy elég jó cikket, ami összefoglalta, hogy hol lehetne némi átalakítással a magyar egészségügybe legalább minimális szinten, de már hatékonyan belenyúlni, elsődleges célként az ápolók fizetésének emelésével. Ez az egyik legégetőbb probléma. Olvasd el itt, ha érdekel.
Én mikor ennek az egésznek az aktív szenvedője voltam, komolyan elgondolkoztam azon, hogy megtanulom az egészségügyi gazdaságtant, menedzsmentet. És beleállok, rárakok sok év munkát, akár az életemet, hogy induljon már végre valami változás. Olyan mélyen rohad az egész rendszer, hogy azt még csak végiggondolni is szörnyű nekem. Pedig mit tudok én róla? Szinte semmit.
Olyan mélyen rohad, hogy az már mindenkinek magától értetődő. Nem lehet más. Ez ilyen. Nyugodj bele. Miért ne lehetne? Persze fogalmam sincs, hogy mi a konkrét megoldás. Az tuti, hogy az egészségügy szerintem talán a legköltségesebb állami szolgáltatás. Mérhetetlen pénzről beszélünk egy-egy kórházi ágy fenntartásáért naponta. Bele sem tudunk mi laikusok gondolni. És hogy a kórházak hogyan trükköznek az állami támogatásokért. Nagyon kemény… A gyógyszergyárakról nem is beszélve. Undorító. Nekem. Mindenki csak azt nézi, hol cseppen neki kicsivel több.
Iszonyatosan felháborít engem ez. Szétrobbanok, ha belegondolok mélyen. Hogy mennyi ember pénze vándorol szépen néhány száz Gipsz Jakab zsebébe. És ezek miatt van, aki meghal. Vagy az életminősége durván leromlik. Jóval hamarabb, mint ahogy időszerű lenne.
Ugyanez vonatkozik persze másik painpointomra, az oktatásra. Mennyi kárt okoz ez az alapvetően rohadó rendszer emberek, gyerekek millióiban. Mennyi lehetőség veszik el benne. Mennyi kreatív energia megy a süllyesztőbe. És ha valaki rálát erre és más vonalra áll, és nekiáll építeni a másik oldalt... mekkora energiájába, pénzébe, életerejébe fog kerülni.
A nagy tömeg rendszerezése nem könnyű munka. Minden tiszteletem azoké, akik saját lelkiismeretük szerint a legjobb belátásukkal dolgoznak érte. És sajnos én sem vagyok egyelőre a megoldás tudója. Annyi biztos, amit az én szintemről megtehetek, az az, hogy nem elégszem meg a rosszal. Csak mert úgy sincs jobb. Leírom itt most ezt például. Próbálok tüzeket gyújtani.
Egy, a kórházban röntgenesként dolgozó férfival beszélgettem néhányszor ezekről. Ő már minimum 20 éve a rendszerben van. Azt mondta, szerinte azért nem változik semmi, mert akik bekerültek a kórházi rendszerbe, megtapasztalták ezeket a „csodákat”, ahogy kikerültek, alig győzik minél előbb elfelejteni a rossz emlékeket. Ezért nincs tömeges ellenállás. Mert nem akarnak az emberek még extra energiát ezért befektetni. Részben érthető. És nálam is jócskán kopik idővel az emlék.
Biztatom magunkat, hogy higgyük el, a változás kicsiben indul. Akármilyen is az, mindenféle szinten. Napi, vagy másnapi, vagy heti, de a lényeg, hogy rendszeres, újra és újra ismételt pici lépésekben. És van felelősségem a saját szintemen. Nem kell mindent egyszerre felvállalnom. De legalább egyet igenis fókuszba vehetek. Legyen az bármi.
Nemrég hallottam egy nagy bölcsességet. Ha a világért teszek, megajándékozom, az viszonozni fogja ezt nekem személyesen. Ha magamért teszek, magamat ajándékozom, a saját életminőségemet fejlesztem, az automatikusan fog hatni a világra is. Melegséget és életenergiát hoz mindkét folyamat, teljesen mindegy milyen irányból közelítek.
