Sohasem gondoltam volna, hogy valaha Ausztráliába fogok utazni. Még a bakancslistámra sem vettem fel, nemhogy a jövőbeli terveim közé. A már korábban említett repülésfóbiám miatt pedig sokáig le sem esett, hogy tényleg oda megyek. Talán akkor vált nyilvánvalóvá előttem, hogy hová hozott Isten mikor leszállt a gép és átjutottam a biztonsági ellenőrzéseken. Megcsapta az orromat a párás, meleg levegő és tudatosult bennem, hogy innentől vadidegenekkel fogok élni. Istennek hála, egészen jól kijöttünk ezekkel az idegenekkel, egy családba tartoztunk és ez összetartott minket. Olyan jó érzés, hogy a világ minden táján otthon lehetünk a lelki testvéreink között!
Az első két hetemet Adelaideben töltöttem, Dél-Ausztráliában. Itt a külvárosban laktunk egy másik missziós társaság bázisán, ahonnan minden nap vonattal utaztunk át a sivatagon a belvárosba. Ez az időszak végig arról szólt, hogy próbáltam feldolgozni, hogy mi történt velem. Az agyam még sehogy sem akart átállni az angolra, annyira kifáradtam a napok végére, hogy szerintem nem is álmodtam semmit. Reggel hatkor pedig ellepték az ablak melletti fákat a szebbnél szebb és hangosabbnál hangosabb papagájok, amik időzített ébresztőként szolgáltak. A természet teljesen lenyűgözött, a föld színe, a levegő illata, a fák alakja, de még a madarak hangjai is annyira mások voltak, mint Európában. Mennyi és mennyi kreativitás, praktikusság és egyfajta könnyedség van abban, ahogy Isten megteremtette a világunkat!
Visszatérve arra, hogy kikkel is laktam együtt: egy tíz fős amerikai csapathoz csatlakoztam, akik már szeptember óta úton voltak. Volt bennem egy adag félelem, hogy milyen lesz egy ismeretlen közösséghez tartozni, de tudtam, hogy mindannyiunkat Isten helyezett ebbe a csapatba és ez megnyugtatott. Már az elejétől láttam, hogy egy különlegesen befogadó társaságba kerültem, a csapatunk egységben volt, ami végig meg is maradt. Minden nap együtt dolgoztunk, együtt töltöttük a szabadidőnk nagy részét is, úgy éltünk, mint egy nagy család. A napi tevékenységeinken kívül mindannyiunknak más feladatai voltak: voltak, akik az utazásokat és a szállásokat intézték, ketten készültek Bibliatanulmányozásokkal, és volt, aki az internetes kommunikációért felelt. Rám a helyi gyülekezetekkel való kapcsolattartás esett, aminek nagyon örültem, mert itthon is hasonló feladatokat vállaltam az elmúlt évben. Az egyik csapattársammal közösen dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy mielőtt egy városba utaztunk, felvettük a kapcsolatot a lelkipásztorokkal és bemutattuk nekik a szolgálatunkat. Engedélyt kértünk tőlük, hogy foglalkozhassunk a diákjaikkal és többször kaptunk lehetőséget, hogy az egész gyülekezetnek vagy az ifi csoportnak beszélhessünk a misszióról.
A heti programjaink egészen különböző dolgokból álltak, de legfőképpen az egyetemeket jártuk és a diákokkal beszélgettünk. Ennek a missziónak az volt a célja, hogy a hívő diákokat készítsük fel arra, hogy hogyan adhatják át a hitüket másoknak. Tehát egyfajta mentorálást végeztünk, mielőtt pedig továbbutaztunk egy másik országba, a diákokat összekötöttük az adott ország misszionáriusaival, akik a mai napig foglalkoznak velük.
Tehát elkezdődött a misszió. Emlékszem még az első találkozásra a kinti mentorommal, amikor másfél órán keresztül csak beszéltem és beszéltem, semmi fontosról, csak ki kellett engednem mindet, ami mögöttem volt, hogy szép lassan nekilendülhessek annak, ami előttem van „egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil.3.14.)
Az első Adelaide-i hetemen pedig kiderült, hogy alig két hét múlva a csapatunk felével továbbutazom Tasmaniába. Így arra jutottam, hogy nem is volt olyan fontos kidekorálni a szobámat különböző fényképekkel. Úgyis indulunk tovább. És ez így történt minden hónapban.
Folyt.köv.
Panni sorozatának előző részét itt olvashatod!
