Boldogkarácsony?
Gyerekkorom óta nem hagy nyugodni a karácsony ünnepével kapcsolatos paradoxon. Ez az év legjobban várt napja, de ugyanakkor az a nap is, amitől a legjobban félünk, amihez a legtöbb családi és háztartási frusztráció kapcsolódik. Az ünnep lényege – és az adventi várakozásé is – az lenne, hogy kiszakítson a hétköznapi mókuskerékből, de az emberek olyannak tűnnek nekem, mintha csak átfestették volna a mókuskereket, de a reakciók ugyanazok. Sietünk, kapkodunk, túlvállaljuk magunkat, túlfogyasztunk, temérdek hulladékot termelünk, és közben rettegünk, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak, nem tudunk mindenhol időben ott lenni, nem fog tetszeni az ajándék, vagy csak egyszerűen: nem teremtődik meg varázsütésre az a meghittség, amelyre vágyunk.
Egyvalami vigasztal: az első karácsony, Jézus születésének körülményei is hasonlóak voltak. 2000 éve is mindenki kapkodott. Mert az imperator, a birodalom császára elhatározta, hogy számba veszi az adófizető báránykáit az eldugott kis provinciában. Mindenki sietett, hogy időben odaérjen a születési helyére. Azután ott van Heródes. Őt is frusztrálta, hogy az alattvalói nem fogadják el őt királynak. Tudta jól, hogy csak erőszakkal nyomhatja le az uralmát az emberek torkán, titokban mindenki a Dávid király családjából származó Messiásról álmodozik. És ott voltak a betlehemiek. Tele volt tömve a város minden szálláshelye a faluból elszármazott híres és kevésbé híres emberekkel. Hogy jutott volna hely egy teljesen névtelen názáreti párnak, még ha a fiatalasszony mindenórás is? Mindenki rohant, mindenki kapkodott, mindenki próbálta megszerezni azt, amiről azt hitte, boldoggá teszi.
Nem volt boldog az első karácsony, ahogyan sokszor a miénk sem az.
Ebbe a helyzetbe, az istálló-szagba, egy olyan apuka és anyuka karjaiba, akiknek csak egy nyomorult galambfiókára telt bárány helyett, amikor a templomban megváltották elsőszülött fiukat: ide született Jézus. Akiben összeér az ég és a föld, akiben békét köt egymással Isten és ember. A megbocsátás hírnöke, aki elhozza az embereknek mindazt, amiről már végképp lemondtak. Születése pillanatában már hajléktalan és menekült. Hiszen Heródes nem késik kiadni a halálos parancsot minden betlehemi kisfiú ellen két éves kor alatt. A kis Jézus – talán ekkor már nem csecsemő, de még tipegő – szüleivel oda menekül, ahová nem ér el az erőszakos hatalom: Egyiptomba.
Bár egy gyermek születése hatalmas öröm, Jézus mégis észrevétlen maradt. Kevesen tudták meg, hogy ki ő valójában. Születése nyomán azonnal ott jár a gyűlölet és a vérengzés is. A karácsonyi ünnepkörben ünnepeljük az Aprószenteket is: azokat a betlehemi kisgyermekeket, akiket a király mészároltatott le, ártatlanul, hátha közöttük van a Messiás, akitől ő a hatalmát félti. Karácsony környékén, megcsömörölve a plázák karácsonyi slágereitől gyakran hallgatom a Coventry Carol-t, azt a tradicionális angol karácsonyi dalt, amely egy középkori misztériumjátékból maradt fenn. Ez egy szomorú altatódal a betlehemi gyermekek emlékére, akik mintegy Jézus helyett haltak meg. Az első mártírok, akik már előrevetítik, hogy Isten Országára akár fegyverrel is rátámadnak az erőszakosok. Amikor arra emlékezem, micsoda ára volt annak, hogy a megváltás ránk találjon, és hogy mi emberek ezt 2000 év óta milyen nehezen ismerjük fel és fogadjuk el, nem tud hatalmába keríteni a konzumünnep geil hangulata. Visszagondolok azokra, akiknek az első karácsony gyászt és rettegést hozott: és gondolok azokra a jelenben, akik az élet fekete oldalát látják éppen. Értük imádkozom, és magunkért, hogy meglássuk Jézust azokban a szegényekben, akikkel ő maga azonosítja magát.
Legyen ez az advent és karácsony azoké, akik olyanok, mint maga Jézus. Kicsik, gyengék, elesettek, sebezhetőek, akiknek nincs fedél a fejük fölött, hiányzik nekik az étel vagy a biztonság, vagy egyszerűen csak éheznek egy jó szóra, arra, hogy teljes szívünkkel feléjük forduljunk.
