Gyertyák, csillagszórók és az elveszett világ Királya
Sosem felejtem el a csillagszórók és a gyertyák illatát. Gyerekkorom karácsonyainak meghatározó illata volt mind a kettő, természetesen keveredve a fenyőével, a mézeskalácséval és a töltött káposztáéval, amit édesapám 23-án éjjel rakott föl főni. Az illatok magába foglalják a különleges várakozás emlékét. Varázslat volt ez a javából, melyet szüleim megkomponáltak, kezdve a hideg téli sétával a temetőben, mialatt édesanyám feldíszítette a fát és berakta alá az ajándékokat. A megérkezés öröme kevés dologhoz volt hasonlítható: a csengő megcsendült, végre beléphettünk a nappaliba és megláthattuk a gyertyák és csillagszórók fényében tündöklő fát. Valóban földöntúlinak hatott akkor minden. Gyerekkorom legboldogabb pillanatai a karácsonyok voltak. Nem tudtam, pontosan ki ez a Jézus, de nagyon kedveltem már az elejétől fogva. Takarítottam, segítettem, a konyhában szorgoskodtam, csomagoltam, és még a bátyáimat is szerettem akkor. Imádtam az ajándékokat, a karácsonyi fényeket, a havat, a nagy karácsonyi vacsorát.
Ezek a pillanatok elmúltak. Ahogy felnőttem, a karácsonyok is áldozataivá váltak a valóság kiábrándító hatásának. Persze, mind a mai napig átélek varázslatos pillanatokat, de a gyerekkorhoz képest egyre kevesebb van belőlük, és az életemet nagyobb részt a terhek hordozása és a mulandósággal való állandó szembesülés teszi ki. Az biztos, hogy a karácsonyi színjáték véget ért, a szüleim megöregedtek és már nem nézői vagyunk, hanem díszletmestereivé váltunk ugyanennek az ünnepnek a következő nemzedék számára.
Az előző évszázad egyik legnagyobb gondolkodójának, C. S. Lewisnak a műveiben találtam szavakat először arra az érzésre, amit a karácsony varázsa jelentett számomra. Húszéves koromban olvashattam Az öröm vonzásában című könyvét, melynek központjában egy élmény vizsgálata van, amit a szerző egyszerűen csak „örömnek” hív. Az élet egy-egy pillanatáról ír Lewis, melyek tőrdöfésszerűen hatnak a szívünkre, emlékeztetve bennünket egy másik, örökkévaló világra, egy elfeledett hazára, ahová igazán tartozunk. Egy ködös reggelen, egy cselló dallama közben, egy szerelmes pillanatban, egy grandiózus filmjelenetben vagy éppen a karácsonyi fényekre vetett első pillantásban gyakran előbukkanhat hasonló érzés. Többről szól, mint amit épp látunk, hallunk, érzékelünk. Emlékeztet, sóvárgásra indít, de nem tudjuk, pontosan mire. Mikor marasztalni, megragadni, megérteni akarjuk, finom homokként hullik ki markunkból. A gyermekkorom karácsonyainak varázsa hasonlóképpen csak az emlékeimben él, még ha a meghittség, a család, az ajándékok öröme és a finom vacsora a mai napig is melegséggel tölti el a szívemet.
De mi is történt abban az első századi zsidó családban azon az estén, amelyről minden karácsonykor ma is megemlékezünk?
A valóság akkor se volt romantikusabb a mainál: anyagi gondok, szemétláda emberek elnyomása, mindennapi monoton munka. Persze, akkor a modernitás negatív mellékhatásaitól mentesen éltek: közelebb a természethez; közelebb egymáshoz; több csenddel és egészségesebb életritmussal. Cserébe viszont a premodern élet minden kegyetlen velejáróját elhordozták. Ebbe a világba született meg egy gyermek, akinek az érkezését korábban megjövendölték. Pont úgy, mint mi, a kiábrándító, mulandó és kemény világ teljességének vetette alá magát. Semmiben nem különbözött tőlünk. Mégis, olyan súlyú volt születésének pillanata, hogy azóta sem történt ilyen jelentőségteljes esemény sehol a világon. Próféták látomásokat láttak, angyalok jelentek meg, és egy betanított szakmunkás gyerekének születése egy koszos júdeai városban akkora hatással volt a világra, hogy még ma is azt ünnepeljük.
Hogy miért is volt ilyen jelentőségteljes e gyermek születése, arról János evangélista írásából értesülünk: „az Ige Isten volt... Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt... Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1:1, 9-11, 14). Az lett testté, aki az elfeledett ország, a varázslat királya, aki a „felkelő fény magasságából” (Lukács 1:78) érkezett, aki sajátjának mondja a mi világunkat.
Bár mi nem tudjuk megragadni az örökkévalóságot, és a mi világunkon túli dicsőség rövid érzésével teli pillanatokat, mégis nem akárki, hanem egyenesen annak alkotója lett minden érzékszervvel tapasztalhatóvá és megragadhatóvá: testté. Tizennyolc éves voltam, amikor először átjárt az az ijesztő és izgalmas gondolat, hogy mi van, ha a karácsonyi történet igaz.
A legfontosabb üzenet, amit akkor megértettem, nem a karácsonyi hangulatról és a varázslatról szólt. Krisztus egy küldetéssel érkezett a világra, de nem a karácsonyi hangulatot hivatott megmenteni. Ő, aki a saját világába jött, azért jött, hogy egy kaput kitárjon, és átadjon egy meghívót abba az országba és létformába, amelybe csak bepillantást engedett a szenteste varázsa. Amiért Krisztus jött, amit számunkra hozott, amire nagyobb szükségünk van, mint bármi másra e világon, és ami nélkül továbbra is kinn rekednénk a menny világából, az a bűnbocsánat. Sőt, többet is ajándékozott annál: „Akik pedig (őt) befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (János 1:12). Nem bizonytalan státuszt, hanem teljes megbékélést, családba fogadást, teljes bűnbocsánatot az egyén számára, kegyelemből, ingyen, ajándékba, megbánhatatlanul, karácsonyra.
A karácsony valóság. Az elveszett világ mi vagyunk, és a király minket látogatott meg. A megbocsátással együtt egy útra hívott, a hit útjára, amely a megbékéléssel kezdődik, és engedelmességgel folytatódik. Ezután már nem csak szenteste szeretjük egymást, hanem életünk végéig; nemcsak a barátainkat, hanem az ellenségeinket is; és nem csak a boldogságért küzdhetünk, hanem azért az Életért, amit a Teremtő igaznak tart. Ez az út nem könnyű, de igaz, és vezet valahová. A hívás pedig valóban a mi világunk határairól túlról érkezett. Ami azt jelenti, nem vagyunk magunkra hagyva. Van válasz arra, kinek is kellene lennünk. Van jó és rossz, és a Jó megjelent ezen a világon. Van kiút, bármilyen elveszettek is legyünk. Ő hatalmasabb a mulandóságnál és az emberi bűn minden erejénél. Ő az egyedüli, aki meg tud váltani abból, akivé váltunk.
Advent utolsó vasárnapján egy pillanatra gondolkozzunk el azon, milyen súlya van annak, hogy minden gonosz tett, minden ítéletre méltó indulat megbocsáttatott! Mit jelentene most megbékélni Istennel és teljes jóindulatát élvezni? És mit jelentene így tekinteni másokra is? Mit jelentene minden kétséget kizáróan megbizonyosodni, hogy az Alkotó nem csak létezik, hanem annak ellenére, hogy milyenek vagyunk, egytől egyig megbékél velünk, sőt, gyermekévé fogad? Dávid a zsoltárában annyit mond, boldog az ilyen ember: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét.” (32. zsoltár 1-2. vers)
A békesség itt kezdődik. Ezt kívánom karácsonyra!
