El Camino Primitivo – tükörfordításban „Az eredeti út”. Egy zarándoklat benyomásai következnek.
Az első spanyolországi zarándoklatomra egyedül vállalkoztam, akkor furcsálltam a sok kérdést, hogy miért nem a férjemmel együtt keltem útra, hiszen úgy gondoltam, hogy egy ilyen lelki-testi utazás annyira személyes és magánügy, hogy fontos részének véltem az egyedüllétet.
Mikor tavaly ismét útra keltem – immár a férjemmel karöltve –, többen kérdezték, hogy nem lesz-e furcsa együtt zarándokolni. Ekkor már csak mosolyogtam, mert az előző utam során megtapasztaltam, hogy „a Camino egy olyan utazás, ahol egyedül vagy, de sosem vagy egyedül”. Előre megbeszéltük, hogy hagyunk egymásnak időt az egyedüllétre, elcsendesedésre, de természetesen mégis csak együtt tesszük meg a majdnem 350 kilométeres távot.
Ember tervez
Úgy terveztük, hogy a Camino Norte-n indulunk el és addig megyünk, ameddig jutunk a szűkös időben. De aztán a férjem aggódni kezdett, hogy az északi út híres a hegyeiről, illetve én is hozzátettem a magamét, miszerint nem szeretnék csak egy résztávot megtenni; ha már megyünk, szeretném végigjárni az utat. Így szemeltük ki a Primitivo-t. A táv Oviedotól Santiago de Composteláig mindössze kb. 320 km, úgyhogy úgy véltem, két hétre elosztva kényelmesen tudjuk teljesíteni, ezért nagyvonalúan hozzácsaptam még az utat az óceánig (Finisterrébe, a világ végére, vagy Muxiába, mert legutóbb ide csak autóval jutottam el).
Isten végez
A Primitivo-t úgy is emlegetik, hogy „leg breaking Camino”, azaz „lábtörő út”. Mire ezt a kifejezést hallottuk egy társunktól, már magunktól is megtapasztalhattuk ennek igazságát. Az út hegyen-völgyön át visz, néha egy napon belül több alkalommal is váltakozva, meredek lejtőkön és kaptatókon. Az elhagyott és elfelejtett templomok, kolostorok és lakóházak pettyezte, néhol őserdőhöz hasonlatos táj azonban minden fájdalmat és testi szenvedést feledtet, és olyan lelki felüdülést és Istenélményt hoz, mint egy nagyon bensőséges ima. A sárban – ködben cuppogni a már mindenhogyan kényelmetlen cipőnkben, mezítláb, papucsban, a napsütésben andalogni, sietni a szakadó esőben, énekelve, imádkozva, beszélgetve, egyedül, társasággal, elmélyülve… Ez így volt az igazi.
Amiben a Primitivo más
Egyik magyar társunk azt mesélte, hogy neki ez az út inkább „túrázós” volt, az igazi klasszikus zarándoklat élményt a francia úton tapasztalta meg. Abban igaza van, hogy itt ritkábban várják a zarándokot nyitott templomajtók, kevesebb az egyházi fenntartású szállás és úgy egyáltalán a zarándoklat lelki-vallási része kevéssé szervezett. Míg a Camino Francés-en több szálláson áhítat, közös éneklés és imádság volt, vagy szinte bárhova betérhetett az ember egy esti istentiszteletre, itt a legtöbb templom és kápolna zárva volt, vagy már réges-régen nem is használták.
Mégis, ahogyan én tapasztaltam, már a puszta jelenlétük sokat számított. Azt hiszem, nem kell egy templomnak nyitva lennie ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Istenhez – ahhoz a szívünknek kell nyitva állnia. Ehhez pedig tökéletes körülményeket kaptunk a Primitivo-n.
Kevesebb a zarándok, de nem túl kevés – sosem voltunk egyedül a szállásunkon, viszont lettek visszatérő barátaink, akikkel sok helyen összefutottunk.
Gyakorlati részében annyit lehet elmondani, hogy kevesebb albergue – zarándokszállás van, emiatt – és az olykor túlzónak tűnő szintkülönbségek miatt - rövidebb távra érdemes tervezni a napi szakaszokat.
Muxia – egy csipetnyi otthon
A legtöbb zarándok, aki Santiago után folytatja útját, Finisterrébe megy, ahol a hagyomány szerinti tényleges vége van az útnak – és a világnak. A világítótorony melletti sziklákról nyugat felé tekintve könnyű elképzelni, hogy a középkori ember mit érezhetett, amikor beletekintett a végtelen víztömegbe, ahogy összeér az éggel és elnyeli a napot esténként. Ez is hatalmas élmény, de az igazi lelki lezárást mi Muxia félszigetén találtuk meg.
Ebben a városkában – ami inkább falu – egy magyar zarándokszálláson, az Albergue Delfin-ben szálltunk meg. Egy kisebb csapat magyar tartózkodott itt, mert a világítótornyok útját járták éppen végig szervezett keretek között, minden este ugyanide térve vissza. Ennek köszönhetően a szállásadónk, Rózsa kitűnő lecsóval lepett meg minket; jó volt újra magyar szót hallani, kicsit otthon lenni az óceánparton.
Muxia csodálatos temploma a sziklákat csapkodó hullámok között egészen a víz szintjén helyezkedik el – legalábbis dagály idején (azaz szinte minden este). Felemelő a harangok hangjának és az óceán zúgásának elegyét hallgatva belefeledkezni a végtelenbe, hálát adni, elmélyülni az Istennel és egymással való közösségben, imában.
Primitivo 10/10
Ezt az utat mindenkinek jó szívvel ajánlom. Első útnak kicsit erős lehet, de ugyanakkor csodálatos is. Sokan azok közül, akik a Camino Norte-t (az északi utat) járják, Oviedonál bekapcsolódnak a Primitivoba ahelyett, hogy a Norte-n mennének egészen Santiagoig – és jó okuk van erre. Ez az út meghitt, meredek, vadregényes, zöld, felemelő, megizzasztó és magával ragadó.
Buen Camino!
