Te hogy állsz az alázattal?
Őszintén megmondom, én sokáig tudomást sem akartam venni ennek a kérdésnek a létéről. Keveset tudtam róla, az sem tetszett, ezért inkább úgy tettem, mint aki soha nem is hallotta ezt a szót. Mint aki a buszon ülve csak bámul ki az ablakon, hogy ne kelljen átadnia a helyét a néninek – persze, a néni attól még ott van. Az alázat is ott volt, hiába tettem figyelemreméltó erőfeszítéseket az elkerülése érdekében, unos-untalan szembejött velem. Tudod, hiába fordulsz az ablak felé, úgyis a néni tükörképét fogod csak figyelni.
„Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:29)
Íme, a néni. A parancs, amivel büszke, önérvényesítő modern amazonként igazán nehezemre esett szembenézni. Az az alázat, amit ismerni véltem, egy lehajtott fejű, feltűnésmentes, szürkeegér-viselkedést jelentett, és ez egyáltalán nem tűnt könnyű igának. Nem örülhetek egy jól sikerült vizsgának, amibe erőt-energiát fektettem? Nem mesélhetek boldogan egy versenyeredményről? Mindezt tartsam csak magamban, és imádkozzak, hogy a szívemből is elmúljon ez a gőg és felfuvalkodottság? Belátom, így leírva igazán egyértelmű, milyen tévúton is jártam, de akkoriban még szóban sem fogalmaztam meg, nem is tudatosítottam ezeket a hiedelmeket – és ez az Istennel való kapcsolatom mélyülésének és hitbeli növekedésemnek az útjában állt.
Jellemző Istenre, hogy a fel nem tett kérdéseinkre is válaszol; azokra, amelyek létéről fogalmunk sincs – vagy éppen nem is akarjuk, hogy legyen. Nem történt ez máshogy ebben az esetben sem. Nagy valószínűséggel még mindig a fent leírt „néni a buszon”-játékot folytatnám az alázattal, de Isten elém került, és a kezembe nyomta C. S. Lewis egy (fájdalom!) kevésbé ismert művét, a Csűrcsavar leveleit. A könyvnek az alázatról szóló rövid fejezete fenekestül felforgatta minden addigi hiedelmem az egész kérdéssel kapcsolatban.
„Az Ellenség [Isten] meg akarja szabadítani az emberfajzatot minden önösségétől, olyannyira, hogy végül a saját képességeinek is éppoly nyíltan és hálásan tudjon örülni, mint felebarátja képességeinek, egy szép napkeltének, egy vízesésnek, vagy egy elefántnak.”
Az alázat nem a létező, Istentől kapott képességeink lekicsinylését, vagy létük tagadását jelenti, hanem a tudást, hogy mindez Őtőle van. Az önfeladás és a valódi önszeretet nem zárják ki egymást, épp ellenkezőleg! – Isten elhalmozott minket ajándékokkal, és felszabadít az azokért érzett hálára. Az alázat nem elszegényít, ahogy hittem, hanem feloldoz. Feloldoz az erénynek vélt büszkeség alól, és lehetőséget ad arra, hogy egymásban és magamban is Isten szeretett gyermekét lássam. Megnyugvást ad a lelkemnek, épp, ahogy azt Jézus ígérte.
(Végül mindig megéri átadni a helyet a néninek. Megkönnyebbülsz, és a buszon egyensúlyozás erősíti a vázizomzatot.)
