Panni nemrég tért vissza újabb missziós útjáról. Korábbi sorozatában már beszámolt arról, hogyan járták a világot társaival, hogy eljuttasság az Örömhírt mindenkihez. Ezúttal a Közel-Keleten jártak...
„Isten munkájában mindig három fázis van: először lehetetlen, utána nehéz, végül megvalósul.” Hudson Taylor
Nemrég 12 másik társammal egy arab országba utaztam, hogy az ottani fiatalokkal beszélgethessünk a legfontosabb kérdésekről. Majdnem egy éve jártam itt egy másik csapattal és nagyon vártam, hogy újra kint lehessek. Már akkor is zseniális élményeim voltak és nagy várakozással álltam ehhez az úthoz is. Erről a hétről szeretnék beszámolni nektek, mert számomra nagyon szemléletformáló és a hitemet is erősítő tapasztalat volt.
Arról most nem szeretnék hosszan írni, hogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen területre fogok utazni. Vagyis egy kulturálisan ennyire eltérő országba, ahol hivatalosan amúgy is tilos evangelizálni. Istennek viszont nem mindig a preferenciáim vagy a képességeim számítanak, Őt ilyen csekélységek egyáltalán nem korlátozzák.
Szóval megérkeztünk. Meleg volt, mindenütt homok és autódudák, és már javában éjszaka, mire a szállásra értünk. A plafonon egy nyíl mutatta, hogy merre van Mekka és az utcákon naponta ötször hallottuk az imára való felhívást. Az ország nagy része az iszlámot követi, és a betelepült népesség is zömében muszlim vagy hindu. A keresztények szabadon gyakorolhatják a hitüket, de a gyülekezetek életét figyeli a kormány. Rögtön az első nap belebotlottam egy hívő lányba, akitől sokat megtudtam a helyi keresztények életéről. Utána viszont senkivel nem találkoztam, aki ismerte volna Jézust. Mivel hivatalosan evangelizálni sem lehetett, így mi is csak turisták voltunk, viszont a kíváncsibb fajtából. Ugyanis lépten nyomon beszélgetésbe elegyedtem az emberekkel, és sokat kérdezgettem őket a mindennapjaikról és arról, hogy mit jelent számukra a hitük. Szívesen osztották meg ezeket a tapasztalataikat, mert itt egyáltalán nem szokás, hogy a hitükről beszélgessenek egymás között. A fiatalok automatikusan a szüleik vallását követik, és nincs is nagyon lehetőségük tájékozódni világnézeti kérdésekről. A legnagyobb könyvesboltban sem kapni Bibliát, és keresztény írók könyveiből is csak pár darabot találtam. Szinte senki sem hallott a feltámadt és ma is élő Krisztusról, aki az életét adta az egész világ bűneiért. A tiédért és az enyémért, és mindenkiért, aki önmagát feladva hajlandó végérvényesen és teljes szívvel követni Őt. Ez az az örömhír, amit nem tudok magamban tartani. Ez az az üzenet, aminél fontosabbat nem hallottam és nem is fogok, amíg csak élek.
Visszatérve az utazásra; a napjaink nagy részét azzal töltöttük, hogy beszélgetéseket kezdeményeztünk a helyiekkel. Bátorító élményeim voltak, mert a kinti fiatalok nagyon barátságosak és érdeklődőek. Élveztem, hogy megoszthatjuk egymással az élettapasztalatainkat és kérdéseket tehetünk fel egymásnak. Hálás voltam azért, hogy az Istenemről tehettem bizonyságot, aki ugyanúgy, ahogy engem is megszólított, őket is egy élő, mindennapi kapcsolatba hívja Önmagával. Szerettem volna bemutatni nekik Jézust, aki végérvényesen átformálta az életemet. Ő mondta magáról, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6). Először én sem akartam ezt elhinni. Kételkedtem, kutattam, végül letettem a fegyvert. Most pedig nem tudom, mi értelme lenne az életemnek Jézus ismerete nélkül. Sem a jelenben, sem az örökkévalóságban. Szeretném, hogy mindenkinek legyen lehetősége hallani erről a csodálatos hírről, erről a Személyről, a feltámadt Krisztusról!
