Februárban bemutatásra került a Tündérkert című rövid riport-doku filmalkotásunk, mely a Csepp a tengerben Alapítvány egy állami gondozottakkal foglalkozó táborában mutatja be az intézetben élő srácok közösségét, az önkéntesek munkáját, motivációját és a csoport egészének kapcsolatát, viszonyát.
A film betekintést ad a tábor néhány napjába. Megmutatja, ahogyan az intézeti srácok önkéntes szolgálatokban vesznek részt, ahogyan egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a tábor minannapjai telnek. A riportokban megszólalnak az önkéntesek, a tábor vezetője és az intézet lakói közül is néhányan. A mű nyers és direkt. A szituációkat azok maga puszta valóságában ábrázolja.
Az interjúkban a felsejlik a tábor szervezőinek motivációja, a tettük mögötti gondolatiság. Kibontásra kerül, annak a figyelemnek a gyakorlata, melyben sok munka és áldozat árán, de odaadással és befogadással vannak jelen az állami gondozott srácok között.
Itt jött el a pillanat, hogy megnézd a filmet ahhoz, hogy a cikket tovább tudd olvasni. Köszi!
A premier után egy rövid kerekasztal beszélgetésre került sor, melyet nézői kérdések követtek. Az egyik kedves néző feltett egy számomra nagyon érdekes kérdést. Az önkéntesek felé szegezett kérdés így hangzott: „Hogyan próbáljátok átadni az evangéliumot a táborban az állami gondozott srácoknak?” A kérdés megérintett bennem valamit… „Hogyan adjuk át az Evangéliumot…?”
Furcsának tartottam ezt a kérdést. Valahol zavart ez a kérdés. Persze lehet, hogy a mozi nem elég egyértelmű, de… Itt van egy film, mely vallás-semleges kontextusban azt mutatja be, hogy fiatal emberek a saját idejüket és energiájukat odaajándékozva, odafordulnak rászoruló fiatalok egy csoportjához és befogadással jelen vannak mellettük. Sőt munkát fektetnek abba, hogy ezek a fiatalok gazdagodjanak, erősödjenek. Meghallgatják őket, és azon fáradoznak önkéntesen, hogy az állami gondozott srácok élete egyszerűen jobb legyen az intézetből való kikerülésük után. Ez a film, művészeten túli explicit tartalma.
Heveny furcsálkodásom után kérdés fogalmazódott bennem erre a nézői kérdésre (a filmet és a fentieket végiggondolva). – Keresztényként, mit ér a mi hitünk, ha a Szeretet cselekedetei nincsenek jelen életünkben? Mit érünk vele, ha megpróbálunk „beszélni az evangéliumról”, anélkül, hogy előbb észrevennénk cselekedeteink szükségességét? Figyelmünk szükségét? Hallgatásunk szükségességét? Befogadásunk szükségességét? A körülöttünk lévő rászorulók igazi szükségét?
Sőt tovább megyek a fránya kérdésekkel. Hányszor látjuk keresztényként, hogy csak beszélünk Krisztus tanításáról és persze letisztult belső rutinnal éljük szent hagyományunkat? Sokszor. Viszont sokkal ritkábban látjuk azokat a keresztényeket, akik némán és csendben, alázattal teszik a kötelességüket, szolgálatunkat Krisztus szeretetét és odafordulását sugározva szavak nélkül, reklám nélkül.
Szóval itt van egy halom önkéntes, akik csak teszik a dolgukat, még nem is tökéletesen csinálják azt amit csinálnak. De mégis nem ezek a tettek tanúskodnak legjobban az evangélium lényegéről, Krisztus elénk élt példájáról? És ebben a storiban egyszer sem hangzik el az „Isten”, vagy a „szeretet” szavak. Elgondolkodtató.
Az igazi öröm a bemutató után bennem, talán emiatt a kérdés miatt született meg. Mert egy olyan mintát mutat be a filmben szereplő önkéntesek csoportja, mely minden keresztény számára követendő példa lehet, anélkül, hogy egyszer is kimondaná valaki hogy a „szeretet”, vagy az „Isten”. Talán az emberek többsége már nem is érti, hogy mi van ezen két fontos szavunk mögött. Viszont a tiszta és őszinte cselekedetek, melyek mögött valóságos, ”használati utasítás” nélküli Szeretetet van, na azt mindenki azonosan és egyértelműen értelmezni tudja. Mi itt a shoeshine égisze alatt nem tanácsokat szeretnénk osztogatni. Nincs tíz tippünk (még kettő sem) arra, hogyan ne hibázzunk. Mi csak meg szeretnénk mutatni a világnak, hogy miben, vagy kiben láttuk meg Isten valódi Szeretetét. A Tündérkert egy ilyen film.
