„Nem vagyok egy Húsvét-rajongó” – olvastam egy facebookos csoportban, ahol dekorról és kreatívkodásról szokott szó esni. Megakadt a szemem rajta és elakadt a lélegzetem, fejbevágva néztem a mobilom képernyőjét.
„Mi a frász történik a világban?!” – volt az első félhangosan kimondott reakcióm. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy mostanra a húsvét is, a karácsonyhoz hasonlóan, dekorációs stílusirányzattá vált. Csak most nem az a kérdés, hogy milyen hosszú a ledsor, milyen típusú a fenyő, vagy hogy lógjon-e felmászós műmikulás az ablak alatt, hanem hogy csirkék vagy nyulak díszítsék a lakást, színes tojások vagy virágdíszek legyenek a konyhaasztalon, vagy hogy kell-e a barka, vagy elég, ha egy csokor nyers fehér ágra aggatjuk az aggatnivalót.
Hogy lehet rajongani vagy nem rajongani valamiért, ami hitünk alapja, kereszténységünk legnagyobb misztériuma, amit ha belegebedsz sem fogsz megérteni: hogy az Isten miért gondolta azt logikusnak, hogy annyira szeret, hogy meghalt érted és helyetted? Hogy rajong érted, függ tőled, annyira, hogy függött érted, és így te is függhetsz Tőle, miközben szabad és független maradsz?
Miután túlestem a sokkon és a „jókeresztény”-módra tartott röpke prédikáción, elért hozzám egy másik érzés. Mennyien vannak körülöttünk szűkebb és tágabb környezetünkben, akik nem tapasztalhatják meg évről évre húsvét reggelén azt az örömöt, ami értelmet ad minden elmúltnak és eljövendőnek? Vagy vasárnapról vasárnapra? Vagy napról napra, pillanatról pillanatra? Hogy csak a mai napon hányszor borultam volna meg, ha nem lenne kire támaszkodnom?...
…Hogy hányszor tartom inkább szem előtt a karácsonyfa-díszek színösszhangját és a tavaszi virágfűzérek elhelyezését, mint Őt, aki köré ezt az egész hacacárét építettük? Hogy milyen gyakran teljesítménykényszer a böjtöm, az imám, a találkozásom Vele?
…Hogy emberi szemmel mennyire felesleges volt az a bizonyos függés, mert hát nézd meg Uram, hová jutottam már megint, hányszor kértem ki az örökségem rám eső részét, Te hányszor adtad oda szó nélkül, hányszor határoztam el, hogy visszamegyek és megvallom és inkább a béresed leszek; Te meg újra és újra elém sietsz, aztán meg jön a gyűrű és a saru? Hát nem látod, hogy nem tanulok belőle? Hát nem látod, hogy egyikünk sem tanul belőle? Oké, végülis Te tudod…
