Camino de San Salvador és az elengedés camino-ja
122 km, 6 nap, hegyek, völgyek, folyók, erdők, kertek, hó, eső, napsütés.
Mikor először jártam Leónban a három évvel ezelőtti zarándoklatomon, alig vártam, hogy magam mögött hagyjam. Valószínűleg túl korán érkeztem egy szombati napon, ami miatt majdnem teljesen üresek voltak az utcák és a terek, nagyrészt minden zárva volt, mintha aludna az egész város. Szépnek találtam egyébként, főként a hatalmas katedrálist és a környékét. Ennek ellenére átsiettem rajta, mert fizikailag és lelkileg is úgy éreztem, hogy ki kell onnan szabadulnom, és folytattam az utam Santiago de Compostela felé.
Idén León egy tökéletesen más arcát mutatta nekünk. Innen kezdtük ugyanis az idei zarándoklatunkat a férjemmel, a hegyeken átívelő, kevéssé ismert San Salvador utat.
Aranyló napsütésben érkeztünk meg és a vasútállomásról egyenesen a katedrálishoz mentünk. A város tele volt élettel, tavaszi rügyeiket bontogató fákkal és színes virágokkal. A szállásunk a ferences rendi szerzetesek által fenntartott albergue volt, közvetlenül a templom szomszédságában.
Olyan motivációval indultunk neki az első napnak, ahogyan senkinek sem szabadna. Ebből a lelkesedésből csakis az egyenes pofáraesés következhetett. Először is, León még mindig óriási városnak bizonyult. Teljesen sötét volt még, mikor elindultunk – Spanyolországban nagyjából két órával később kel fel a nap, mint Magyarországon. Egy örökké tartónak tűnő gyalogút vezetett ki minket onnan, kissé kiábrándító gyárak, áruházak, autókereskedések mentén és mikor kiértünk, hiába kelt fel a nap, majdnem megfagytunk.
De amikor végül kiértünk az agglomerációból, az csodálatos volt. Amikor meglátom azt a vörös földet, ami ezen a környéken jellemző, mindig könnybe lábad a szemem. Bizonyára elfogult vagyok ezzel a hellyel és mindennel, ami a hangulatához hozzájárul, de ez a fahéj-színű föld nekem elszorítja a torkom és eszembe juttatja, hogy Isten annyira tökéletesen alkotta meg a körülöttünk levő világot, amilyen tökéletességre csakis Ő képes (mert hogy ez a talajtípus nem a legtermékenyebb, mégis gyönyörű).
Kicsivel ezután majdnem kiment a bokám. Még előző nap félreléptem egy járdaszegélynél. Ezt rontottam tovább azzal, hogy nem mindig figyeltem kellőképpen a lábam elé. Akkor egy kissé megijedtem, hiszen tisztában voltam vele, hogy az egész út tele lesz hegymenettel. Ezek után viszont fokozottan odafigyeltem, másnap pedig csodával határos módon egy útszéli fakitermelés elhullajtott ágai között találtam egy számomra tökéletes sétabotot.
Már az első nap felfedeztünk a távolban hegyeket, amelyeknek úgy tűnt, mintha havas lenne a csúcsa. Egyre közelebb és közelebb kerültünk hozzájuk és mint arra számítani lehetett, át is keltünk rajtuk.
Én nem vagyok az a típusú ember, aki mindennek gondosan utánanéz, mielőtt mondjuk belevágna egy utazásba. Vagy egy zarándoklatba. Ez részben szándékos, mert nem szeretném, hogy befolyásolja az elvárásaimat mások tapasztalata, és ami azt illeti, kifejezetten szeretem a meglepetéseket és a spontaneitást. Így hát azzal sem voltam tisztában, pontosan milyen tájon és terepen kell átkelnünk, azon kívül, hogy hegymenet lesz és gyönyörű.
Ezért aztán a havas hegyek és a sziklás hegymászás teljesen magával ragadott és tökéletesen kiszívta minden erőmet – ugyanakkor más jellegű energiával töltött fel.
Gyönyörű időnk volt, egy csepp eső sem esett, amíg a hegygerincen keltünk át. Sok apró csodát éltünk át, és hatalmasakat is persze. Ezeket veterán zarándoktársak a Camino csodáinak nevezik. Van benne valami, ugyanakkor azt is gondolom, hogy ilyen varázslatos dolgok nem csak a Caminon, vagy nem kizárólag zarándokút során történhetnek velünk; viszont egy ilyen úton az ember sokkal jobban kiéleződik arra, hogy észrevegye azokat az ajándékokat, amelyeket Istentől kap.
Így is volt, a havas hegyek között, távol minden nemű civilizációtól vagy embertől olyan mélységes csend vett körül minket, hogy sokkal könnyebb volt meghallani Isten hangját. Egyszerűbb volt beszélgetni vele. Mindig éppen azt küldte elénk, amire szükségünk volt, még ha mi magunk nem is voltunk tisztában azzal, hogy mi lenne az. A megpróbáltatásokhoz erőt kaptunk.
A San Salvador úton mindössze egyetlen zarándokkal találkoztunk, vele egy ütemben haladtunk, minden szálláson találkoztunk, végül pedig az utolsó nap még eggyel.
Miután a hegyeket és az apró falvakat magunk mögött hagytuk, egy hosszabb menet várt ránk Oviedoig. Egyrészt sajnáltam, hogy vége a magányos utunknak, másrészt hálás voltam, hogy eljutunk az utolsó állomáshoz. Ezen az utolsó szakaszon majdnem mindent megkaptunk, amit eddig nem tapasztaltunk. Eltévedtünk, a férjem térde is kezdett kimerülni és megérkezett a vihar. Reggeltől folyamatosan zuhogott az eső.
Furcsa, éppen a kiutazásunk előtt került elém egy cikk, ami arról szólt, hogy mit kell tenni, ha kint a szabadban éri az embert a vihar. Akkor elgondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy még soha nem kapott el komolyabb vihar túra vagy zarándoklat közben, pedig viszonylag tapasztaltnak gondolom magam ezen a téren. Hát ezen a napon megérkeztek a villámok. Egy hegyről ereszkedtünk le Oviedoba. Körülbelül öt kilométer volt hátra. Körülöttünk fák és legelők voltak. Számolgattam a villámlás és a mennydörgés közötti időt és úgy érzékeltem, egyre közelebb csapnak be. Mikor már teljesen pánikközeli állapotba kerültem, megláttunk egy félig nyitott kis szénatároló építményt. Behúzódtunk. Körülbelül két perc múlva annak az épületnek a vízelvezető csatornájába csapott a villám. Megdöbbentő volt egyszerre látni a fényvillanást, hallani a dörgést és az elektromos sercegést. Nem mertem belegondolni, hogy mi lett volna, ha tovább kint maradunk. Még vártunk egy keveset, egy újabb villám egy közeli villanyoszlopba csapódott. Ahogy egyre távolodott a vihar, kimerészkedtünk és végre leereszkedtünk Oviedoba.
Tavaly innen indultunk a Primitivo útra, ezért kicsit olyan érzés volt, mintha valamelyest hazatérnénk. Az egyházi szállás a maga egyszerűségével megadta azt a biztonságot, amire egy ilyen zaklatott nap után szükségünk volt.
A San Salvador utat a Megmentő vagy a Megszabadító útjának is hívják, ezt a zarándoklatot kifejezetten Jézus Krisztusnak ajánlják. Egy mondás szerint „aki elmegy Santiagoba, de nem megy el Oviedoba, az valójában a szolgáló előtt teszi tiszteletét, nem az Úr előtt”. Itt áll ugyanis a San Salvador katedrális, amelynek „Szent Kamrája” igazán értékes relikviákat őriz.
Oviedo a Camino Norte alternatív útvonalán fekszik, ezért az északi utat járók közül is sokan ellátogatnak ide.
Ezután jött az újratervezések sorozata… Folytatása következik!
