Élet a San Salvador út után
Miután kicsit összeszedtük magunkat az egyszerű egyházi szálláson Oviedoban, másnap már útra is keltünk Avilés felé, ugyanis a tervünk az volt, hogy a San Salvador út után becsatlakozunk az Északi útba. Ez egy nagyjából 35 km-es sétát jelentett Oviedo-tól Avilés-ig. Becsülettel végig is jártuk, habár nem egyszer eltévedtünk, extra kilométereket mentünk a Via de la Plata-n (az Ezüst úton), a nap pedig kegyetlenül tűzött hosszú órákon át a nem éppen lábkímélő aszfaltúton. A lábam már csakis mezítláb volt képes létezni, noha két túracipőt és egy papucsot is kipróbáltam ezen a szakaszon.
Aztán végre megérkeztünk a városba. Az egyházi szállás itt teljesen más jellegű volt. Egy nagy térből állt a hálóhelyiség, összesen 48 fő befogadóképességgel. Talán csak egy-két ágy maradt üresen. Ez valóságos sokk volt az eddig tapasztalt bensőséges zarándoklat után. Másnap megkezdtük utunkat a Camino Norte-n. Mivel a férjem térdét az utóbbi két napon nem kíméltük, úgy döntöttünk, az első szakaszt rövidre tervezzük. Meglepetésünkre azonban valahogy egy alternatív útvonalra keveredhettünk, vagy valami félrecsúszott, mert 14 kilométer után pislogva néztük, hogy már rég elhagytuk a szállást, ahol éjszakázni terveztünk. Az út maga egyébként nem ragadott magával. Rengeteg zarándok volt, de nem találtuk velük a közös hangot. Én pedig alighanem belázasodtam. Ezért aztán buszra szálltunk.
A buszozást és/vagy autózást sokan csalásnak gondolják. Magam is úgy gondoltam, hogy ez az a dolog, ami nekem nem fér bele, az már nem igazi zarándoklat, ha valaki külső segítséget vesz igénybe. Ez az út többek között ezt a hozzáállást is megváltoztatta bennem. Már miért ne lehetne része ez is egy zarándoklatnak? És ha valaki úgy lesérül, hogy képtelen továbbmenni? Miért ne lenne joga elfogadni a segítséget?
Itt komoly próba elé állt a közös zarándoklatunk. Én azt mondtam, ha már buszozunk, menjünk előrefelé, oda, ahol a legközelebbi szállás van (gyalog ez még nagyjából 15 km lett volna). A férjem azt javasolta, menjünk vissza Avilés-be, és másnap kezdjük elölről az utat. Én ezt nem akartam, mert az Északi út ezen része nem győzött meg igazán, sőt kifejezetten nem éreztem jól magam. Mindkét lehetőséghez vissza kellett mennünk Avilés-be. Buszra szálltunk úgy, hogy még mindig nem tudtuk elfogadni egymás véleményét, ezért hát miért is ne történt volna úgy, hogy végül egyikünk akarata sem érvényesült, hanem minden bizonnyal Istené? Így szálltunk le a buszról teljesen spontán ötlettől vezérelve Valdiellas városkában, ahol egy donativo (adományból fenntartott) szállás üzemel. Ez kicsivel Avilés után az Északi úton fekszik, korábban is itt terveztünk megszállni aznap éjjel. Sajnos azonban ahogy odaértünk a szálláshoz, kiderült, hogy zárva van egész évben. Egy úriember éppen akkor szállt be az autójába, ami a szállás udvarán parkolt és felajánlotta, hogy elvisz minket Salinasba, mert arra megy. Salinas még egy kicsit közelebb fekszik Avilés-hez, de hát amennyire ki voltunk már fáradva, persze elfogadtuk a felajánlást. Íme, egy újabb csoda.
Salinas egy szörfparadicsom, a part éppen olyan, mint a filmekben, a víz azúrkék és az egész kisváros hangulatos és kedves. A szállásadó rendes és közvetlen volt, tökéletesen beszélt angolul, ami a spanyolokra nem jellemző és nagyon úgy éreztük, hogy most éppen itt van a helyünk. Ekkor vetődött fel bennünk, hogy a Camino Norte nem nekünk való. Legalábbis nem most és nem ebben az állapotban. Néhány napos pihenőt terveztünk hát Muxiában az óceánparton. Ehhez előbb Santiagoba kellett mennünk.
Így alakult, hogy nagycsütörtökön Santiago de Compostelában voltunk. A spanyolok nagyhéten minden nap ünnepelnek, körmeneteket, utcai ünnepléseket tartanak. Az egész város tele volt zarándokokkal – főleg spanyol származásúakkal. Az emberek éjfélkor még nyüzsögtek, kisgyerekek és felnőttek egyaránt. Magyar szemmel furcsa látni egy ekkora felbolydulást, de nagy élmény volt köztük lenni és egy kicsit részese lenni ennek a hagyománynak.
Muxiában a magyar szálláson pihentünk meg ismét. Ez a nyugalom és béke szigete, főként a szállásadó, Rózsa jóvoltából. Itt újra erőre kaptunk, és elhatároztuk, hogy elindulunk a Camino Inglés-en, azaz az Angol úton. Az Angol út nagyon különleges a maga nemében. Ferrolból, a kikötővárosból indultunk el az öböl mentén, rengeteg történelmi városon át; középkori templomok, katedrálisok övezték az utat. Érdekes tapasztalat volt az apály-dagály folyamatos változása ennyire testközelből; napközben az öböl mocsárrá változott, aztán az este közeledtével teljesen feltöltődött csillogó vízzel – a hatalmas hidak alatt hömpölygő folyókká dagadt a kihaltnak látszó iszapos terület.
De ez az út sem volt nekünk való. Egyrészt itt is nyüzsgés volt körülöttünk, ami most bántotta a fülünket. A terep könnyű – talán éppen ezért járják gyerekek és idősek is szép számmal – és a táj szép, de most valahogy mégis laposnak és kevésnek éreztük, egész egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy nem itt van a helyünk. A harmadik napon, mikor beértem az előttem haladó férjem, ránéztem és azt mondtam, hogy bármikor buszra szállhatunk. És Isten megint megmutatta, mennyire hatalmas: két busz ment Santiagoba aznap, az egyik egy óra múlva. Azt már csak kis extraként említem meg, hogy előre meg kellett volna venni a jegyet interneten keresztül, a sofőrnél nincs lehetőség, nincs kassza. A vezető pedig egyet telefonált, azt mondta, a következő megállónál majd fizetünk. Ott felszállt egy ember, a kezében az általa előre kifizetett jegyekkel. Szóval igen, igen… A Camino-csodák nem álltak le.
Így hát ismét Muxiában kötöttünk ki. A továbbiakban a környéken kóstolgattuk a különböző zarándokutakat. A Via Mariana (az ottani Mária út, amelyet idén nyitottak meg), az O Camiño dos Faros (a Világítótornyok útja), és a Santiagoból Muxiába tartó út egy részét fedeztük fel. Még biztosan visszatérünk ezekre az utakra.
Nagy tanulság volt, hogy ne féljünk elengedni azokat a terveket, amelyeket mi szövögettünk és legjobbnak tartottunk, hiszen amit Isten tervez számunkra, az sokkal-sokkal hatalmasabb és sokkal inkább nekünk való, mint amit mi gondolnánk.
