Néhány hete mozgáskoordinációs hiányosságaimnak köszönhetően kisebb sportbalesetet szenvedtem, ami arra azért elég volt, hogy aznap ne tudjak a számomra szokásos módon (ti. két lábon járva) közlekedni. Barátaim minden létező módot kitaláltak, hogy segítsenek eljutni A pontból B pontba, így utazhattam többek között feltett lábbal, talicskában fekve. Csupán az rontotta el az élményt, hogy ebben a helyzetben szembe kellett nézem az általam egyik legnehezebben elfogadható érzéssel, a tehetetlenséggel, a rászorultsággal.
Mindig is büszke voltam arra, hogy nincs szükségem más emberek segítségére, és természetesen gondosan elkerültem azokat a szituációkat, ahol kiderült volna, hogy mégis van. Addig eljutottam, hogy megértsem, Isten nélkül semmi vagyok, és semmit nem tudok. Ostobaság is lenne a Mindenható Teremtő Úrral szemben kijelenteni, hogy kösz, majd én jobban tudom… (Nem mintha soha nem csinálnék ilyen ostobaságot, persze.) De más emberek előtt gyengének, butának, inkompetensnek látszani? Na azt már nem. Határozott és magabiztos meggyőződésem volt, hogy ez az Isten szerinti gondolkodásmód, hiszen Ő azt mondja, hogy egyedül Rá hagyatkozzam, ne mástól várjam a segítséget. Nem is vártam, sőt, egyenesen rettegtem a helyzetektől, amikor a saját határaimhoz elérve más ember erejére kellett volna támaszkodnom. Abban a percben azonban, hogy már nem tagadhattam a gyengeségem, megértettem, mekkorát tévedtem.
„Jobban boldogul kettő, mint egy, fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember felemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki.” (Préd. 4:9-10)
Annyiszor hallottam már ezt a verset a párkapcsolatra vonatkoztatva magyarázni, hogy fel sem merült bennem, hogy lehetne egészen egyszerűen szó szerint értelmezni. A baleset segített. Segített felfogni, hogy nem állok egyedül, hogy van, aki felemel, ha elesem – és akár eltalicskáz a célomhoz. A pszichológia nagyon szereti a társkapcsolat kifejezést, és most már látom, hogy nem véletlenül szerepel az igében ez a szó. Fokozhatnám még a történetet; az „ember társas lény”, és „nem jó az embernek egyedül lenni”, de azt hiszem, nem kell már ragozni.
Igen, Istenben kell bíznom, az Ő végtelen erejére hagyatkoznom, de a segítsége leggyakrabban az embertársaimon keresztül nyilvánul meg és ér el hozzám, nem látványos és személyesen csak nekem szóló csodák által. Néha erős vagyok, de sokkal gyakrabban gyenge és ügyetlen. Isten tudja ezt, sokkal jobban tudja, mint én magam, ezért ajándékozta meg az életem csodálatos emberekkel, akik elég erősek ahhoz, hogy felemeljenek, ha nem tudok lábra állni. De ahhoz, hogy segíthessenek, ki kell mondanom, hogy nem megy egyedül, és bele kell ülnöm a talicskába.
