Allegorikus írás lelki sebeink gyógyulásáról. Lehetne nyíltabban, hosszabban, másképp. Én most így tudok beszélni erről. Talán pont te vagy az, akinek ma ezt kell olvasnia.
Türelmetlen vagyok magammal. Ha rájöttem, mi a problémám, elvárom magamtól, hogy azonnal feldolgozzam, megoldjam és továbblépjek. Nincs idő a lelki gyógyulásra, építeni kell az életet, menni előre, keresni a lehetőségeket, fáradozni a célokért.
Ha elütne egy busz és két hét lélegeztetés után felébrednék, az lenne az első gondolatom, hogy akkor én most ezen túllépek és kisétálok a kórházból? És vajon az orvosok és a családom hagyná, hogy egyedül oldjam meg, hiszen erős vagyok és önálló, az idő különben is segít majd? A törött csontoknak és a bevarrandó sebeknek nem segít az idő. Sőt, ha rosszul forr össze a csont, egy életre mozgáskorlátozott lehetek. Esetleg később újra el kell törni és újra átélni a fájdalmat. A be nem varrt sebek pedig örökre csúnya sebhelyeket hagynak. Miért nem törődünk a lelki egészségünkkel? Miért gondoljuk, hogy majd mi megoldjuk, hogy majd a másik megoldja?
…
Egy teljes évig gyűjtöttem lelki sebeket, ütéseket valakitől, aki közel állt hozzám. Persze ezeket magam előtt is takargattam – pont, mint a filmekben a nők a korrektorral. Csak lelkileg. Különben is, a belső vérzés nem látszik, tehát nyilván nincs is. Tovább kell menni. Nincs is semmi bajod. Csak túlreagálod, ne legyél már ilyen érzékeny. Az élet ilyen, biztos mindenki küzd hasonlóval. Ez normális. Ne hisztizz folyton! (Ismerős?)
Aztán februárban elütött a busz és összeomlott minden, két hétig azt sem tudtam, hol vagyok. Akkor végre rájöttem, hogy egyedül nem fogok ebből kikecmeregni, ezért segítséget kértem és felkerestem egy pszichológust. De ez inkább sürgősségi kezelés volt, a segítségével összefoltoztam magam és újra felkentem a vastag korrektorréteget. Mert hát magamnak is hazudni, az nagyon jól megy.
…
Három hete külföldön élek. Messze a baleset helyszínétől, ide nem ér el semmi, tehát minden rendben, mehet tovább az élet, ugye? Ugye?! Ja, hogy a törött csontjaim nem lettek begipszelve? Hogy vannak sebek, amikre elég rálehelni, hogy újra vérezni kezdjenek? Hiszen ennyi idő alatt már jól kéne lennem, ugye? Valahogy mégis minden mozdulat fáj.
Időt kell adnom magamnak. De nem olyan időt, ami csak úgy eltelik és majd jobb lesz. Gyógyulásra fordított időt. Át kell gondolnom. Ki kell írnom magamból. Beszélgetni olyannal, aki ért és tud segíteni. Lelkivezető, pszichológus, barátok… bármi, ami segít. Ha egy törött kart begipszelnek, utána azt pihentetni kell. NEM LEHET HASZNÁLNI. Fel kell ismernem, hogy vannak részeim, amiket be kell gipszelnem. Először is ki kell tisztítani a sebeket az igazsággal. Kitörölni az önvád gennyét. Aztán begipszelni Isten szeretetébe és benne maradni. Addig, amíg meggyógyul. Nem két napig. Addig, amíg meggyógyul. Aztán figyelni az Orvosra, ő majd szól, mikor használhatom újra az egészséges karomat. És tudom, hogy azon a napon majd meg tudok bocsátani.
U.i.: Ha látom, hogy valaki törött lábbal biceg az utcán és folyik a fejéből a vér, nem valószínű, hogy azt mondom neki: Erős vagy, megoldod! Menni fog, csak idő kell neki! Itt vagyok melletted, csak lépj túl rajta! Ez mind nagyon fontos és elképesztő jól esik. De van, amikor professzionális segítség kell. Vegyük észre a lelki sebeket, jelezzük vissza, ha úgy látjuk, a másiknak segítségre van szüksége és imádkozzunk egymásért! A világmindenség legjobb Orvosa ingyen segít rajtunk, használjuk ki ezt a lehetőséget!
Sz.K.
