Tudjátok, én igazán nagyra tartom a 2012-ben megjelent Kényszerleszállás című filmet. Nem csak a kiváló sztori miatt, hanem mert a filmalkotás nívóját Denzel Washintgon kiváló játéka is emeli. Elfogult vagyok, ez van.
De térjünk vissza cseppet a színész iránt táplált elfogultságból a film történetére. Miért is tartom én ennyire kiválóan remek sztorinak ezt? A filmben Whip Whitaker kapitány (a Washington által alakított karakter) egy elvált, alkoholista pilóta, aki a kicsit sem laza munkabeosztása miatt talán már ki is égett. Ami biztos, hogy Whip a történetünk szerint már változatos narkotikumokat is használ annak érdekében, hogy az általa választott, vagy épp nem választott életvitelt képes legyen (túl)élni. Átlagos... Szóval filmünk elején láthatunk egy remek képet a ma emberéről, akit szinte már-már természetesen kényszerítenek bele különböző módokon abba a túlhajszolt és embertelen életvitelbe, melyet Whip karaktere gyönyörűen mintáz.
Szóval itt van az alkoholista, kokainista pilótánk, aki egy lazára vett éjszaka után munkába indul, feszáll az általa vezetett belföldi járattal, miközben elképesztően hanyag eleganciával és lazasággal bedob két vodkát felszállás előtt. Majd a gép – húsz perc felhőtlen repülés után – műszaki hiba miatt hirtelen zuhanni kezd. Whip kapitány bódulatából ébredve azonban egy elképesztően NEM hétköznapi húzással mégis megmenti a gépen utazó utasok és legénység életét.
S persze, hogyan is folytatódik tovább a történet. A hatóságok kivizsgálják az esetet, rájönnek, hogy a kapitány ivott és kábítószert fogyasztott, a szakszervezet pedig megpróbálja menteni a komoly belső küzdelmeket átélő pilótát, aki, ha tetszik, ha nem, részegen is megmentett egy repülőgépnyi embert. Na, akkor miért ennyire eszméletlenkirály ez a sztori szerintem?
Mert tökéletesen mintázza az életben elénk táruló valódi helyzeteket. Hiszen valamiért tapasztalataim alapján az Isten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy semmi se legyen benne tisztán csak fehér vagy csak fekete. Itt, ezen a bolygón, emberi életünkben valahogy minden "szürke". Minden árnyalt, semmi sem tisztán olyan, amilyennek elsőre látszik. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy valahol az életünk, a létezésünk természetéből fakad, hogy semmi sem tisztán fekete vagy fehér. Minden jóban van valami, ami rossz, és minden rosszban van valami, ami jó. Furcsa kettősség, de én ezt valóságként élem meg.
De hogyan kapcsolódik mindez a hitünkhöz vagy az istenképünkhöz? Én azt látom, hogy az esetek többségében kizárólag az ember alkotta törvények és társadalmilag létrehozott kulturális keretek mentén vagyunk képesek gondolkodni azokról a kérdésekről, melyeknek az anyagi világon túlmutató kapcsolódásaik vannak. A sorsdöntő kérdésekről csak úgy tudunk gondolkodni, ahogyan mikrokörnyezetünk formált, társadalmunk keretet adott, vagy ahogy azt aktuális trendek tükrözik felénk. Pedig a Teremtő mennyivel szabadabb lehet ennél! A Teremtő vajon elítélte, bebörtönözte, vagy felmentette, megváltotta az alkoholista pilótát? Azt hiszem, emberként sosem érhetjük fel az Isten szabadságát és ez az, ami oly gyakran megoszt vagy elválaszt bennünket. Mindegy, hogy pártpolitika, mindegy, hogy vallás, mindegy, hogy zene, vagy csak magánvélemény. Foggal-körömmel ragaszkodunk valamihez, amit igaznak vélünk, sokszor mellőzve azt a nagyon mély elfogadásra hívó mintát, amit akár Krisztus, akár a végtelenül szabad Atya adott nekünk. Keresztényként ma már divat a konzervatív-liberális fogalmakkal erkölcsi megbélyegzést húzni egyénekre. Mennyire egysíkú ez, nem?
Valahogy a vérünkben van, hogy előbb ítéletet mondjunk ahelyett, hogy felmentenénk, megváltanánk saját gondolati elnyomásunk alól azt, aki másképp vélekedik dolgokról, mint mi. Valójában kit, vagy mit látunk egy törvényszegőben, egy bűnösben? Igaz, félelmetes dolog valamit árnyaltan látni, sokkal egyszerűbb bedobozolni és felcímkézni. Pedig én azt hiszem, hogy Isten előtt csak úgy állhatunk majd meg, ha képesek leszünk befogadni az Ő tüzetes, gondos, aprólékos, időt odaadó és kellő árnyalattal bíró tekintetét, mely végiglapozza cselekedeteinket, életünket. És azt hiszem, „nagy bajban van az emberiség, ha az Isten nem ismeri a kivételt.” (Pál Feri atya)
