Utoljára évekkel ezelőtt, az Education jártam itt, akkor rengeteg fiatal érkezett egyszerre. Most még többen. Egész csoportok szállnak ki a buszokból, a metróig kígyózik a sor, a koncertre már egy hete elfogytak a jegyek (tiszta haszon egy előrelátó barátnő, aki már az első napokban lecsapott kettőre…). Több, mint ötezer ember jött el a szürke hétköznap este, hogy egy elsőalbumos, alig egy éve alakult magyar dicsőítő együttes dalaival áldhassa Istent. Mi ez, ha nem csoda?
Remélem, mások jobb helyzetben vannak nálam, de én úgy érzem, túlságosan ritkán tudom valódi mélységében megélni a keresztény hitközösség elképesztő erejét. Azt, amikor egységben vagyunk, amikor egyenlőek vagyunk, amikor mindannyiunknak, az óriási különbözőségeink ellenére egyetlen egy közös célunk van – Isten felemelni, Őt dicsőíteni. Azt, amikor megszűnik minden emberi kicsinyesség és nagyravágyás, és a Végtelen Úr előtt egyként állunk. Azt, ami maga a Menny, Isten országa, amiről Jézus azt mondta, hogy közöttünk van (Lukács 17:21). Néha, egy-egy perce, órára belekóstolhatok ebbe a szentségbe, és mindig azt kívánom, bárcsak örökké tartana. Ilyen volt ez az este is.
Abban a pillanatban, hogy az első dal kezdetén felgyulladtak a fények, és a színpad fölött kirajzolódott a kereszt, elöntött ez az érzés. „Ez nem a zenéről, és főképp nem rólunk szól, hanem az élő Krisztusról” - fogalmazott a csapat egyik tagja, és ez így volt az egész alkalom alatt. Csodás volt a zene, egészen profi az előadás, de ennél sokkal, sokkal több volt az este, mert Istenről szólt, mert Istennek szólt. Emberileg nagyszerű volt – Isten hatalmához képest semmiség, de azt hiszem, minden résztvevő őszinte szívvel volt jelen, és talán épp csak ennyi kell. Képességünkhöz mérten tiszta szívből dicsérni Őt egységben, közösségben, szeretetben.
