„...hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk…” (2Tim 1:7)
Biztos ismeritek azt a közmondást, hogy amikor az észt osztotta Isten, akkor XY elfelejtett sorba állni. Én sokszor elképzelem ezt a klisés közegbe ültetett jelenetet, amikor Isten mindenkinek kicsit más arányban osztja szét azokat a tulajdonságokat, amelyek meghatározzák a személyiségünket és egyéniségünket. Ilyenkor azt gondolom, hogy nekem nagyon keveset adott a realitás talaján álldogálásból és valahogy rengeteget az empátiából, ami azt az ambivalens turmixot hozza létre, hogy bár nagyon szeretnék segíteni és jószerivel meg is látom azokat a helyzeteket, amikor szükség lenne segítségre, mégsem találom meg az eszközöket ahhoz, hogy meg tudjam azt valósítani.
Áprilisban zarándoklatra indultunk volna a férjemmel. Az első spanyolországi zarándoklatom óta azt érzem, hogy szükségem van minden évben erre az utazásra, amely lelkileg feltölt és közelebb visz Istenhez és az emberekhez.
Mi olyan különleges benne? Természetesen nagyon összetett a válasz, de az emberek egymás felé fordulása az egyik legkiemelkedőbb. Ez az, ami a mai világunkban a mindennapi életből leginkább hiányzik.
Az egész Európára kiható járvány következtében a tervezett utazásunk meghiúsul, ami miatt első pillanatban a veszteségérzés hulláma söpört végig rajtam, aztán elkezdtem aggódni az embertársaimért és persze a közvetlen ismerőseimért is. De rájöttem, hogy minden, amit a zarándoklataim során kaptam és ott tanultam, az arra készített fel, ami most következik. Most itthon, a gyakorlatban kell alkalmazni azt az önzetlenséget és bajtársiasságot, szeretetet, amely a zarándokok számára annyira egyértelmű és kölcsönös.
Ezért én is kilépek a komfortzónámból és megpróbálom megtalálni a helyemet ebben a különös és felkavaró helyzetben, nem félelemmel és csüggedtséggel, hanem az Istentől kapott erővel, szeretettel és józansággal felvértezve magam a közelgő nehézségekre.
Vigyázzunk magunkra, de vigyázzunk egymásra is!
