A mai naptól kezdve országosan bezártak az iskolák a vírus miatt. Tegnap azon gondolkodtam, vajon hogyan élném meg diákként, ha akkoriban ilyen történik. Hiszen nem volt az olyan rég. Ezelőtt alig tíz évvel még én is középiskolás voltam, és bár voltak nehéz napok, mindig is szerettem iskolába járni. Szerettem abba a gyönyörű szecessziós épületbe járni, volt egy kis Roxfort hangulata az iskolának. De leginkább a tanárok társaságát szerettem, az irodalom órák elmélkedő hangulatát, a rajz órák alkotói csendjét.
Most, immár fiatal kezdő tanárként egyszerre izgalommal és egyben aggodalommal tölt el ez a helyzet. Szakdolgozatomat tavaly pont az e-learning és a digitális pedagógia témájában írtam, de azért ez most mégis más. Ez egy éles helyzet. Persze helyt kell állnunk és biztosra veszem, hogy helyt is fog állni a magyar pedagógustársadalom, de hazugság lenne tagadni, hogy a személyes kontaktus adja meg a lelkét a tanár-diák jó viszonynak.
A diákjaimat mindig megkérdezem, hogy érzik magukat, mi minden történt velük a legutóbbi közös óra óta, ők pedig időnként meg is dicsérik az öltözékemet vagy a hajamat, és kölcsönösen kedveskedünk egymásnak, vicceket mesélünk valamiről. Most vajon tudunk ilyen kedvesek és vidámak lenni egymással? Ugye nem fogunk bepánikolni (nagyon)?
Tavaly hatalmas szenvedéllyel írtam a témában szakdolgozatomat, most azonban kicsit kétségbeestem. Hogyan tudom majd „elvarázsolni” a diákokat? Fogják-e érezni a törődést? Mit gondolhatnak ők? Nem fogok-e kiborulni a bezártságtól? Lesz-e kilépési tilalom? Ilyen össze-vissza gondolatok vannak most bennem, aztán egy kis idő elteltével rászólok saját magamra: bízz a Teremtőben.
