Tudom, hogy ez a mostani időszak sok mindenkinek a csendről, a befelé fordulásról, az otthonmaradásról szólt, de én pont ezért tartom fontosnak, hogy még inkább hangsúlyozzuk: az a csend, nem ez a csend. Nagyszombat csendje valami egészen másról szól, nem pusztán gyász és temetés, hanem annál sokkal több.
Egy óegyházi beszéd ezt írja erről a csendről:
„Nagy a csend a földön, immár nagy a csend és nyugalom, nagy a csend, mert alszik a mindenség Királya! A föld megrettent és elnyugodott, mert az Isten a testben álomra szenderült, és az idők kezdete óta elszenderülteket feltámasztotta. Isten a testben meghalt, és az alvilág megremegett.”
Csend van Nagyszombaton, elülnek a nagypénteki zajok, már nem csúfolódnak a tömegek, már nem kiabálják hangosan Barabás nevét, s nem üvöltik Krisztusra, hogy „Feszítsd meg!”. A tanítványok már nem szörnyülködnek, nem kardoskodnak, nem tagadnak, valahol csöndesen meghúzzák magukat. Csend van, olyan csend, amilyen még nem volt a világtörténelemben, és soha többet nem is lesz, hiszen Isten nem hal meg mindennap, s nem is támad fel a halálból, csak egyszer, akkor ott, abban a pillanatban.
Azt hiszem, a ma embere nem szeret csendben lenni. Zaj kell, zene kell, a háttérben mennie kell valaminek, mert a csend feszélyez, mert a csend veszélyes, mert a csendben meg kell halljuk azokat a gondolatainkat is, amiket nem szeretnénk hallani.
Nagyszombat csendjében mindenkit utol kell, hogy érjen a valóság: elültek a zajok, Jézus halott, a tanítványok szétszéledtek, a kő a sír szája előtt, az őrök kirendelve, a főpapok megnyugodva: csend van. Ez az a csend, amiből másnap reggel egyértelműen felharsan a kiáltás: Nincs itt, mert feltámadt!
Tudom, hogy nehéz. Nekem is az. Kísértetvárosok, bezárkózott emberek, túl sok csend, benne a félelem és a bizonytalanság. De azt is tudom, hogy az új élet megjelenésének, a feltámadás győzelmének szüksége van a lehető legnagyobb és legmélyebb csendre. Szükségünk van a csendre, szükségünk van a csend tiszta pillanataira, hogy ahogyan Krisztus sírja körül, úgy a mi életünkben is megszűnjenek a zajok, amik elfedik előlünk az élet titkát és világosságát.
Akármennyire is nehéz, de meg kell próbálnunk különbséget tenni a csend és a Csend között. Az egyikben elfér a bizonytalanság és a félelem, némi aggódás, egy kevés tétovaság. A másikban, a nagybetűs Csendben csakis annak a bizonyosságnak van helye, hogy mi lesz az első mondat, ami felhangzik a legnagyobb Csend után: „Miért keresitek a holtak között az élőt, nincsen itt, mert feltámadt.”
Szeretettel ajánljuk a szerző nagycsütörtöki és nagypénteki elmélkedést is!
