Húsvét után járunk, most szegődjünk az emmauszi tanítványok mellé. Erre a történetre esett a mai választásom, ami Lukács evangéliumában a 24. fejezet 13-35. versig tart. Sokszor mi, emberek is ilyenek vagyunk, hogy ami a szemünk előtt van, nem ismerjük fel, vagy csak jóval később. Nézzük meg kicsit közelebbről, hogy vajon miért nem sikerült felismerni a tanítványoknak Jézust.
„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.”
Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”
Ezt a történetet csak Lukács írja le. Emmausz egy kisebb város volt, nem messze Jeruzsálemtől, ami a szövegünkből ki is derül.
A két tanítvány nem tartozott a kiválasztott tizenkettőhöz. A történetünk tizenegyet említ, nyilvánvalóan az áruló Júdás már nem tartozik közéjük.
A „szemük képtelen volt felismerni” kifejezés „lelki vakságot”, hitük elhomályosodását is jelentheti, hogy a hozzájuk csatlakozó Jézust nem ismerik fel. A feltámadt Jézus felismerése csak igaz hittel lehetséges, és ehhez hitbeli érettség is szükséges.
A tanítványok szomorúak voltak Jézus halála miatt és elkezdték mesélni Jézusnak, hogy mi történt Jeruzsálemben. Az egyiknek ki is derül a neve, Kleofásnak hívják. Kicsit úgy tűnik, hogy ridegen elsorolja a szenvedéstörténetet és csalódottan mondja, hogy azt remélték, hogy Ő fogja megváltani Izraelt. Aztán igazolást keresve említi, hogy igaz, hogy az asszonyoknak „megjelent”, és hogy nem találták a sírban. Jézus ezt hallgatva már nem bírja és szemrehányást tesz nekik „vakságuk” miatt. „Ti balgák…” de azért elmagyarázza nekik a prófétákról és a dicsőségéről szóló írásokat. Közben megérkeznek a faluhoz, ahova tartottak. A tanítványokat empátiára készteti, amit Jézus mondott, és arra kérik, hogy maradjon velük.
Este Jézussal együtt asztalhoz ülnek, aminek leírása a kenyérszaporítást és az utolsó vacsorát eleveníti fel a 30. versben: „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik.” Csak most, a kenyértöréskor ismerik fel; és azonnal eltűnt a szemük elől. Most tudatosodik bennük, hogy a feltámadt Jézus jelenlétét érzékelték.
Megjegyezendő, hogy az úton nem „lángolt” a szívük, amikor Jézus a Szentírást magyarázta. Két értelmezés van ezzel kapcsolatban, egy negatív teológiai és egy pozitív. Ha pesszimistán fogjuk fel, kicsit olyan érzés lehetett a tanítványokban, mikor egy fontos pillanatot mulaszt el az ember az életében. A pozitív értelmezés, mikor a tanítványok visszatekintve megállapítják, hogy az írások megértését is Jézus adta. A szív lángolása a Szentlélekre emlékeztet (lángnyelvek képében jelenik meg), a két tanítványnak ezért „lángolt” a szíve anélkül, hogy tudták volna, hogy a Feltámadt jelenlétét érzékelték és a Szentlélek által felismerték, hogy Jézus volt az úton a társuk.
Gyorsan vissza is mennek Jeruzsálembe, hogy elmondják a történetüket, de már hasonló élményekkel fogadják őket, hogy Jézus megjelent Simon Péternek.
Nem a legegyszerűbb történet, de szépen körülírja az emberi természetet. Nekem is sokszor eszembe jut, amikor ezt a történetet olvasom, hogy fontos dolgokat, a pillanatot éljem meg. Többször előfordult velem, hogy én sem ismertem fel, vagy csak később, hogy mik is voltak a meghatározó pontok az életemben. Voltak lehetőségeim, amikkel éltem, meg amiket elmulasztottam, valamelyiken bánkódtam, de nincs okom elkeseredésre. Pont úgy, mint a két tanítványnak sincs oka a szomorkodásra, hisz Jézus mellett tanúskodtak, hűséges tanítványok voltak. Hitük is régi lángra lobbant, mikor Jézus megtörte a kenyeret. Nekem is sok erőt ad, hogy hitemben tűz égjen, mert Krisztus valóban feltámadt! Alleluja!
