Annyi mindenben nem értünk egyet. Mi emberek, annyi mindent máshogy látunk és ezzel lépten-nyomon meg is bántjuk egymást. Tény, hogy nincs két ugyanolyan ember a földön, ezért ezer és ezerféleképpen tudunk megközelíteni egy-egy adott helyzetet, személyt vagy témát. Sokféle szemszögből tudunk rátekinteni egy adott konfliktusra, egy adott szóra, kifejezésre, élethelyzetre. Egy üzleti kapcsolatban, egy családban, egy barátságban számtalanszor előfordulnak olyan interakcióik, melyekben a felek akaratlanul megbántják egymást pusztán azért, mert félreértették a másik szándékát, szavait, tetteit.
Mindenkivel előfordult már, hogy legbelül pontosan tudta, hogy az a másik, aki megbántotta egy rossz szóval vagy tettel, igazából a legjobb szándékkal közeledett felé és semmilyen indítéka nem volt arra, hogy neki fájdalmat okozzon. A baj azonban mégis megtörtént. Kapcsolatok mennek tönkre vagy szakadnak meg végérvényesen ilyen és ehhez hasonló „félreértelmezések”, különböző attitűdből való megközelítések okán.
Kusza gondolataim között ingerült felkiáltással hatolt belém a fentiekkel kapcsolatban egy kérdés: Ha mi keresztények ennyire büszkén tekintünk teremtettségünk sokszínűségére, mégis vajon miért nem vagyunk képesek, vagy inkább miért nem kaptunk képességet arra, hogy kezeljük is ezt a rettentő lelki, szellemi sokszínűséget a különböző társadalmi közösségekben, melyekben élnünk kell?
A modern lélektan és kapcsolati tudorok azt mondják, hogy két ember között egy vitában, vagy akár a párbeszéd helyzetében nincsen tisztán – mindkét fél által – azonos objektivitással bíró, abszolút igazság. Abból fakadóan, hogy mindannyian mások vagyunk, máshogy működünk, máshogy szocializálódtunk, lehetetlen egy adott helyzetet két embernek teljesen objektíven, ugyanúgy megítélnie. Számtalan ilyen helyzetbe futunk bele. Amikor valaki bántó, amikor valaki értetlen. Vagy csak akkor – tudod – amikor azt mondod valakire, hogy „na ez full nem normális…”
Persze emellett valljuk, hogy Isten mindenkit a saját képmására teremtett. Valljuk, hogy mind megismételhetetlen személyes teremtményei vagyunk az Istennek, aki már előbb akart minket, mint hogy szüleink léteztek volna. Ha pedig létjogosultságot adunk „A” állításnak, miszerint teremtettségünkben mind különbözőek vagyunk, valamint a tudomány mai állása szerint is lehetetlen megközelíteni egy adott helyzetet kölcsönös objektivitással, akkor vajon a Szentírásban miért nem halunk erről egy árva mukkot sem?
Merthogy van egy „B” állítás is: Krisztus szavaiban sosem tett relatívvá, kettős mércével mérhetővé helyzeteket, cselekedeteket. Krisztus mindig egyértelmű és objektív valóságot tár elénk az Evangéliumban. Kőkemény törvényeket ad nekünk, ha úgy tetszik. Olyan útmutatást, melyben elvileg sehol nem fér bele a többoldalú, eltérő értelmezés. A keresztény teológia pedig ezt megerősítve, szintén markáns és kizárólagos igazságokat állít elénk, mint követendő, egyedüli üdvöztő valóság. A Biblia lapjain nem olvastam olyasmit, hogy Jónás így értette, a hal megy amúgy… Vagy Júdás úgy értette, Péter meg máshogy… Jézus sem legalizálta a templomi árusok jelenétét, hogy „...azért nekik is élni kell valamiből, megérthetnénk igazán”, vagy ilyesmi… Nem, nincs ilyen. Na akkor hogy is van ez…?
Van egyszer egy Isten által teremtett emberi valóságunk, melyben az emberi közösség számára „lehetetlen” egy dolgot egyoldalúan, objektív igazságként szemlélni. Majd ugyanez az Isten azt mondja, hogy az egyetlen igazi út, az egyetlen üdvözítő igazság Krisztusban, a szeretetben van. (Mármint hogy nekünk embereknek, mindenkinek, ezt ugyanúgy, annak objektív valóságában meg kellen értenünk!) Azt mondja Isten, hogy csak az objektív igazságokban és azok által élhetünk, üdvözülhetünk. Töredékes valómban én itt ellentmondást vélek felfedezni. Hogy is van az akkor?
Persze – kedves olvasó – mondhatod, hogy agyamra ment a karantén, meg hogy na ennek mennyi szabadideje van ilyen baromságokon elmélkedni. Persze. De a helyzet az, hogy ez a téma és ennek terhe sokkal közelebb van hozzánk, mint hinnénk. Sokkal közelebb van, mint egy teológiai, filozofikus, értelmetlen eszmefuttatás. Miért? Mert ezen múlnak a kapcsolataink! Végső soron életünk minden pillanatában jelen van ez az „értelmezési” dilemma, melynek következtében még a nagyvárosi dugóban, egy vezetés közbeni agresszív „középsőujjfelmutatással” sem tudunk mit kezdeni. Hisz ez is csak egy helyzet. Ez is csak egy konfliktus, melyet totálisan máshogy lát és ért a két sofőr, és meg vagyok győződve róla, hogy mindkettő el tudja mondani, hogy álláspontja szerint az adott helyzetben miért neki van igaza. Nap mint nap átéljük ezt. De még a lakásból sem kell kitenni a lábunkat. Egy párkapcsolatban ez pontosan ugyanígy működhet. Az őrületbe tudja kergetni egymást a két fél, mikor hosszú éveken át képtelenek túljutni egy apróságnak tűnő konfliktuson, melyre mindkettőjüknek megvan a személyes attitűdből fakadó jogos és elismerhető „abszolút igazsága”.
Kedves olvasó, tudom, rögtön rávágod, hogy az odaadó, elfogadó szeretetben minden feloldódik, és ha igazán befogadjuk Krisztus valóságát a szeretetben, akkor minden probléma megoldható és megbeszélhető. Köszi, ez igaz, és valahol persze ez a megoldás forrása, de én most nem erre gondolok. Vagy nem ezen a síkon gondolok erre. Sokkal inkább az érdekel, hogy hol van ennek az egész önellentmondásnak a teológiai igazsága? A félreértések, bántások valódi objektivitása? Hol van egy megoldhatatlan konfliktus teológiai igazsága? Hol van a klerikális egyház által ejtett sebek teológiai igazsága? Hol van a más „véleményen lévő”, kirekesztett emberi közösségek és a vele szemben a keresztény közösség teológiai igazsága? Hol van a zebrán kislányt gázoló, szirénázó autót vezető mentőtiszt és a gyászoló család objektív, teológia igazsága?
Mélyen elgondolkodtat a kérdés, hogy társadalmunkon belül, valamint a különböző társadalmak között egymásnak feszülő jogos igazságokat és az ebből fakadó ellentéteket Krisztus hogyan látja? Miért vagyunk ennyire sokszínűek teremtettségünkben, s ezzel együtt ennyire képtelenek a másik megértésében?
Én még keresem a választ.
