Napok óta tologatom a témát, ötletem sincs, honnan kezdjek neki, vagy egyáltalán, mit érdemes erről mondani. Keresztény közösség, szükséges-e, milyen, mit ad? Most erre mit mondjak? Keresztény közösség, az van. Megkérdőjelezhetetlenül, mint a levegő, mint a víz, fel sem tűnik a léte. És hogy milyen? Hát, milyen lenne, mint akármelyik másik. Emberek, akik összejárnak, bíznak egymásban, szeretik egymást, haragszanak egymásra, kibeszélik egymást, támogatják egymást. Emberek, akiket összeköt valami nagyon mély, ami miatt mindennel együtt, minden ellenére együtt maradnak. Egy nagy család, ahol a tagok nem választották egymást, de összetartoznak.
Amióta az eszemet tudom, gyülekezetbe járok. Természetes, magától értetődő. Mint a levegő, mint a víz. Mint a tábortűz az ifisekkel. Hogy lehet erről beszélni? Hogy lehet ezt elmagyarázni? Hogy örökre össze vagyok kötve az emberekkel, akikkel együtt nőttünk fel, akiket ugyanaz a közeg formált? Hogy akkor is oda tartozom, ha éppen mélyen csalódott és haragos vagyok? Hogy itt, Budapesten, ahol a második szomszédot már fel sem ismerem, több száz ember kísérte a növekedésemet hétről hétre? Hogy nem kérdés, viszek-e és kapok-e komatálat?
Mint a víz, mint a levegő. Csak a hiánya tűnik fel, a jelenléte nem. A gyülekezeti táborok, a ping-pong forgózások, az ifis szilveszterek, a tábortüzek, a barátságok, a csalódások, a könnyek, az ölelések. Olyan mélyen vannak bennem mindezek, alig tudom előkeresni őket, mégis, általuk váltam azzá, aki vagyok. A kérdés, hogy szükségesek-e a keresztény közösségek, számomra teljességgel érthetetlen. Elképzelni sem tudom nélkülük az életet. Mint a víz, mint a levegő, nélkülözhetetlen. De legalábbis tábortűz – anélkül is le lehet élni egy életet, csak nem érdemes. Nem tökéletes, nagyon is emberszagú a keresztény közösség is; de már beláttam, hogy másmilyen nem is lehet, ha én is benne vagyok.
Egy ifistársam nemrég gyönyörűen fogalmazta meg: Isten lényének, és így a tökéletességnek középpontjában ott a kapcsolat. Ez a kapcsolat a hitünk alapja, ami nélkül nincs megváltás és nincs megigazulás. Kapcsolatra hívattunk, Istennel és egymással – ennek tökéletlen, ügyetlen, sok-sok fájdalommal és csalódással járó megvalósulása a közösség. Nem azért járunk oda, mert kötelező, vagy mert keresztényként illik. Azért járunk oda, mert kapcsolatra teremtettünk, mert ez a lételemünk, mert nem csak Istenhez, hanem a családjához is tartozunk. Megkérdőjelezhetetlenül, természetesen, szükségszerűen. Ahogy a víz a forrásba, ahogy a tábortűz az ifihét végére.
De miért is foglalkoztunk ezzel a témával? Azért, mert hamarosan érkezik a CommonPost #Filmklub harmadik adása, ahol meghívott vendégeink a keresztény közösségeinket veszik górcső alá.
