A #kávészünetben most a magyarországi Hit és Fény közösségről beszélgetünk. Vendégeim ez alkalommal Csány Endre, a Hit és Fény magyarországi koordinátora és Lak Gábor atya, a közösség magyarországi papfelelőse.
Major Péter: Először is, meséljenek a Hit és Fény történetéről!
Csány Endre: Úgy kezdődött, hogy 1968-ban egy francia család el akart menni Lourdes-ba, két értelmi fogyatékos gyermekével. Egy zarándoklaton akartak részt venni, de az a válasz érkezett feléjük, hogy ez nem jó ötlet, mert a gyerekeik megbonthatják a rendet. Hosszas győzködés után a szervezők belementek, hogy a család részt vehessen, de csak elkülönülve. Ez nagyon fájt nekik, és ebből a fájdalomból eredt az ötlet, hogy szervezzenek egy zarándoklatot kifejezetten sérültek számára. Három évet készültek erre a nemzetközi zarándoklatra.
1971 húsvétján valósult meg ez a zarándoklat. Több mint 12 ezren vettek részt rajta, ebből négyezer volt sérült. Olyan kirobbanó örömöt hozott, hogy azt mondták a résztvevők, de a szervezők is, hogy nem érhet ilyen egyszerűen véget ez a kaland itt. Így indult útjára a közösség, amely jövőre már épp 50 éves lesz.
M.P.: Magyarországon mióta vannak jelen?
Cs.E.: Magyarországon a 80-as években indult el egy mozgolódás a Hit és Fény irányába. Akkor még, a puhuló diktatúra idején kicsit földalatti mozgalomként, a hatóságok előtt lehetőleg nem mutatkozva.
M.P.: Miért csatlakozott a közösséghez?
Cs.E.: A pesti piarista gimnázium elvégzése után volt egy nagy vákuumidőszakom. Egy ideig dolgoztam az Országos Széchenyi Könyvtárban, majd külföldön jártam, és az az iskolai közösség, amelyben addig voltam, szerteszéledt. Utána egy év katonai szolgálat következett, szintén egy magányos időszak. Az egyetemen pedig azt érzetem, hogy különös módon méregetik egymást az emberek, kezdetben nem igazán találtam a helyem abban az intellektuális közegben. Így ért engem a hívás egy piarista kispap által egy Hit és Fény-es zug lelkigyakorlatra, Leányfalura.
M.P.: Ez elég volt?
Cs.E.: Már korábban kezembe került Jean Vanier Közösség című könyvét. Vizsgaidőszakban egy éjszaka mindent félretéve olvastam el. Nagyon megfogott, ahogy ő a sérült emberekkel együtt él, magával ragadott a világa.
M.P.: Milyen az ő világa? Miben más, mint a miénk?
Cs.E.: Amikor nem volt közelebbi kapcsolatom sérült emberekkel, azt gondoltam, hogy ők sajnálni valók. Tulajdonképpen csökkent értékű emberek. Ha nagyon jónak akartam érezni magam, akkor igyekeztem segíteni rajtuk, karitatív szolgálatot végezni köztük. Aztán amikor ez megtörtént, becsukhattam az ajtót, és ismét ott volt a saját világom.
Itt viszont egészen másról van szó. Jean Vanier 1964-ben két értelmi fogyatékos embert magához vett. Ő életközösséget alapított. És az életközösséget nem lehet lezárni, nem lehet kilépni belőle. És egy ilyen közösséget nem is lehet a sajnálatra alapozni. Ott nem jónak kell lennem - egy adott időre - jóságosan mosolyogva, hanem egyszerűen csak lennem kell. Jelen lennem. Sérüléseimet, fájdalmaimat, indulataimat, kudarcaimat is vállalva, de az örömömet, derűmet, humoromat, akár féktelen jókedvemet is nekieresztve. Az értelmi sérült emberek leplezetlen őszinteségükben erre tanítanak minket. Hogy nem az intellektuális képességeink alapján vagyunk szerethetőek.
M.P.: Gábor atya, mit jelent az, hogy magyarországi papfelelős?
Lak Gábor: Gyakorlatban azt, hogy a magyarországi közösségeket látogatom sorban, hogy együtt imádkozzunk, együtt beszélgessünk, együtt ünnepeljünk. Jelen-létemmel megismerjem és szeressem a közösséget.
M.P.: Mit ad az egyháznak a Hit és Fény közösség?
L.G.: Rengeteget! (nevet) Normalitást! Normalitást! A saját nevemben mondom, hogy annyiszor el tudok merülni olyan dolgokban, amelyeknek nincs értelme. A közösség visszahoz a realitásba. A Hit és Fény egyszerűen rámutat a létezés értékére. Megtanít a személyességre, hogy ne vegyük túlságosan komolyan se önmagunkat, se a rendszert, hanem a személyre figyeljünk... ezt most nem ragozom tovább.
M.P.: Csak nyugodtan. Én ráérek. Kaphatok még egy kis bodzaszörpöt?
L.G.: Persze. Tudod, oly sokszor előfordul, hogy egy-egy kornak megvan a nagy találmánya, amivel az istenkapcsolatot lehet segíteni. Ez a következő néhány évtizedben kiürül és a következő generáció számára sokszor már nem jelent semmit. Ezért fontos, hogy a személyességhez mindig visszataláljunk. S ezért kellenek azok, akik a személyre hívják fel a figyelmet. A Hit és Fényben ezt tapasztalom, hogy a személy értékére hívja fel a figyelmet. A sérült emberek ebben nagyon ügyesek, ők megtanítanak mindnyájunkat egymásra figyelni.
Itt tudsz csatlakozni >> http://hitesfeny.hu/
