Mai vendégem az egyik kedvenc TED-előadóm, a shoeshine filmbemutatók és kerekasztal-beszélgetések háziasszonya. De emelett szinkronúszó világbajnok, szerkesztő riporter, civil szervezeti vezető, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A Covid második hulláma előtt kiültünk még egyet beszélgetni.
Major Péter: Te sváb vagy?
Stumpf Kata: Igen. Büszke vagyok a svábságomra.
M.P.: Ez miben nyilvánul meg?
S.K.: Abban, hogy ha valaki azt mondja, sváb vagyok, akkor azt mondom, én is az vagyok!
M.P.: Köszönöm! Véget is ért az interjú!
S.K.: (nevet)
M.P.: Mit kaptál a sváb mentalitásból?
S.K.: Én kicsit lázadóbb vagyok, de szeretem a struktúrát és a rendet. Emellett hordozom magamban azt a sok sok történetet, amit Hercegkúttól (Édesapám szülőfaluja) kapunk. Valamint bennem van a „sváb szorgalom” is, nem ódzkodom a munkától.
M.P.: Miért, mit dolgozol most?
S.K.: Ez egy nehéz kérdés. Hogyan definiálom magam? Szerkesztő és riporter vagyok és egyébként civil szervezeti vezető. De ez most megfordult, a civil szervezeti vezető került az első helyre.
M.P.: Én nem tudok rólad semmit.
S.K.: Jézusom!
M.P.: Én nem tudom azt, hogy szerkesztő riporterként a Petőfi TV-nél dolgoztál, nem tudom azt, hogy a Konnekt Egyesület vezetője vagy, és nem tudom, hogy élsportoló voltál, szinkronúszó világbajnok vagy. Akkor mit érdemes tudni, ha ezeket kivesszük a kalapból?
S.K.: Azt érdemes tudni, hogy szeretek kérdezni és kérdéseket megvitatni. Szeretek közösen gondolkodni projekteken és új dolgokon. Nagyon szeretem, amikor különböző emberek összekapcsolódnak. Valahogy ez jelenik meg mindenben, amit csinálok. Egyébként keresztény hitű ember vagyok.
M.P.: Hogyhogy elvégezted a jogász szakot?
S.K.: Oda jártam, ahová a nagymamám, nagypapám, édesanyám és édesapám is járt. De nem azért, mert ők is.
M.P.: Nem, nem is erre akarom elvinni a beszélgetést. De mit szólt a család, amikor te egy teljesen más irányba indultál?
S.K.: Én már harmadévtől elkezdtem keresgélni, hogy mit fogok csinálni a jogi egyetem után. Elvégeztem egy riporteri iskolát és rájöttem, hogy nem akarok kamera előtt semmit sem csinálni, mert nem érzem komfortosan magam. Utána ráálltam arra, hogy rendezvényszervező leszek. A diplomaosztóm után egy héttel kezdtem a Rókusfalvyéknál.
M.P.: Mit szóltak ehhez a szülők? Nem ellenezték, hogy van egy rendes szakmád, amit ők is ismernek, de a lányuk ezt eldobva itt vadul?
S.K.: Nem. Ők mindig azt mondták, hogy Katuskám, azt csináld, amit szeretnél csinálni.
M.P.: Nem volt ez nagyon nehéz?
S.K.: De, ez ad nehézséget is, mert nagy a lehetőségek tárháza. Ráadásul ők segítettek egzisztenciálisan is, nem volt az a kényszer, hogy egyetem alatt diákmunkát keressek. Ami egy fantasztikusan jó dolog, hogy a szüleid támogatnak, hogy a szüleiddel át tudod beszélni és nem nyomják azt, hogy mit meg hogyan csinálj. De ennek az a hátulütője, hogy egy magamfajta embernek - akit nagyon sok minden érdekel - nyomasztó tud lenni, amikor bármit megtehetsz. Bármivé válhatsz. Hogyan választasz?
M.P.: A kiégés társadalmában „valami Han” azt írja, hogy a depresszió annak a kornak betegsége, amiben az emberek azt hiszik, hogy minden lehetséges. Ő jó filozófusként nem ad erre a problémára megoldási alternatívákat. Te, akinek minden lehetséges volt, hogyan tudtad megtalálni a jó utat?
S.K.: Szerintem, ha nem lenne mögötte az Istenben való hitem, sokkal nehezebb lett volna. A mai napig kihívás, hogy sok lehetőség van, hogy hogyan húzz határt, és hogyan találd meg a fókuszpontot.
M.P.: Mi segít ilyenkor?
S.K.: Ami nekem segít, hogy tíz éve nagyon sűrűn felteszem azt a kérdést, amire soha nem kapok választ: mi értelme van az életnek? Illetve van az az ige, hogy gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben és ne a földön, ahol megrágja a moly. Időnként toporzékolva állok, hogy jó, de mi a mennyei kincs? Honnan a fenéből tudjam, hogy amikor veled beszélgetek meg tréninget tartok, akkor ezekből mik a mennyei kincsek? Nagyon kockásan, svábosan (nevet) akartam elkülöníteni ezeket a dolgokat.
M.P.: És mi lett a megoldás?
S.K.: Most sincs rá fekete-fehér válaszom, de én úgy formáltam át a kérdést, hogy mi az, ami igazán fontos ma, azokban a dolgokban, ami épp elém jön. Például hogy figyeljek az emberekre, vagy érzékeny legyek. Hogyha ezek a kis kincsek megvannak, akkor nem az az igazán fontos, hogy fel tudod-e építeni azt a szervezetet vagy nem. Az a fontos, hogy az emberekkel hogyan tudtál lenni. Sikerült-e jól szeretni az embereket. Szerintem ez borzasztó nehéz!
M.P.: Neked melyik része volt nehéz?
S.K.: Nyilván mindenki mással küzd, nekem nagyon sokáig a türelmetlenség volt a nagy próba. Legfőképpen azokhoz nem volt türelmem, akiket nagyon szeretek: a családtagjaimhoz. Hazamentem, és sokszor ahelyett, hogy meghallgattam volna őket, türelmetlenül visszabeszéltem.
M.P.: Mi segített?
S.K.: Az, hogy nagyon tudatosan figyelek rá és imádkozom, hogy Isten segítsen változni ezekben a helyzetekben. Egyébként teljesen más perspektívát hoz be, amikor imában Isten elé viszel dolgokat. Ha nem csak fejben próbálod meg mantrázni, hogy „türelmes leszek, türelmes leszek”, hanem egy-egy esti imádban ott van, hogy holnap tudjak türelmes lenni vele. Szerintem teljesen máshogy formálódik át az ember, mikor ezt Isten elé tárva gondolja át.
M.P.: Hol találkoztál a shoeshine-nal?
S.K.: A shoeshine-osokkal először a Crossound fesztiválon találkoztam, amikor brutál kialvatlanságtól szenvedve éppen mentem a kicsit káoszos szervezésben valami ügyet intézni, és akkor jöttek a cipős mikrofonos srácok. Alapvetően fel voltam készülve interjúhelyzetekre, de bakker, ezek a srácok nem olyat kérdeztek, mint az átlagos riporterek, hanem a dolgok mögé mentek, kissé kötekedtek és jól át kellett gondolni a válaszokat...úgyhogy először nem volt szimpatikus a csapat. Most már persze tudom, hogy csak jó riporterek voltak.
M.P.: Vannak még ilyen kedves emlékeid rólunk?
S.K.: A másik ilyen emlékem, hogy szintén egy shoeshine-ossal vitatkozunk az utcán, az Astorián, hogy most „szex vagy nem szex házasság előtt”. Ő ott megkérdőjelezte az én saját meggyőződésemet és ez nyilván felpaprikázott, mert éppen rohanásban voltunk valahová és nem tudtam normálisan megfogalmazni a dolgokat. De utólag visszanézve ez is egy tök jó vita volt.
M.P.: Mindezek ellenére, mikor szerettél meg minket?
S.K.: Pontosan nem tudom, de az első igaz felismerésem, hogy nagyon megszerettem a csapatot a Faces of Love bemutatóján volt. Kellett az, hogy meglássam, hogy a vagányság ellenére mennyire tiszta szívű emberek vagytok, és hogy jobban belelássak a munkátokba. Nagyon szimpatikus, hogy egy projekt összerakásakor közösen gondolkodtok és nagyon sok energiát tesztek bele annak ellenére, hogy önkéntes szervezet vagytok.
M.P.: Időnként elfogadod a felkérésünket és együtt dolgozol velünk. Miért? Mit hoznak ezek a közös munkák a te életedbe?
S.K.: Azért, mert nagyon kevés jó minőségű keresztény tartalom van, emellett a ti tartalmaitok nem megmondósok. Én azokat az anyagokat szeretem, amikor a különböző gondolatok ki vannak bontva és gondolkodásra késztetik a nézőt. Aki utána továbbviszi a hallottakat, gondolkodik rajta, hozzáteszi a saját életéből a példákat, majd jó esetben megérkezik oda, hogy ki tudja mondani a saját meggyőződését. Velem is volt, hogy nálatok találkoztam olyan kérdésekkel, amikre azt hittem, tudom a választ, de nem. Mert nem vittem igazán végig magamban odáig, hogy saját meggyőződésemmé váljon. Míg egy megmondós tartalomnál vagy egyetértesz vagy nem, a miértet már nem teszik fel neked.
M.P.: Miért vállaltad el a CommonPost filmklub beszélgetés háziasszony szerepét?
S.K.: Egyrészt azért, mert szakmai kihívás. Nagyon nehéz egy órán keresztül jól beszélgetni. Nekem sincs még nagy tapasztalatom benne. Egyébként pedig én sem tudom ezekre a kérdésekre a választ, és nem is akarom, hogy legyenek egymondatos válaszok. Nagyon vágyom arra, hogy a különböző nézőpontokat én magam is megértsem. Remélem, hogy ezáltal a nézők is jobban belelátnak és szélesebb perspektívát látnak maguk előtt. Bár jobban szeretem, amikor van közönség is. Ezért szeretem a filmbemutatóitok levezetését.
M.P.: Az miért jobb?
S.K.: Szeretem, amikor figyelhetek a közönségre. Belenézhetek a szemekbe és láthatom, hogy ki az, aki már kicsekkolt ebből, vagy aki nagyon velünk van. Ehhez mindig volt tehetségem, hogy érezzem a dinamikát egy közös térben.
M.P.: Itt az ideje bevallani. A filmbemutatókat csak miattad hoztuk létre.
S.K.: Jaj, köszönöm. (Nevet) Mondtam már, hogy szeretlek titeket!
M.P.: Persze, de nem elégszer! Kicsit komolyra fordítva a szót: a szeptember 26-i, A Javító c. film bemutatójáról mit mondanál a nézőknek? Mivel te azon kevesek közé tartozol, akik már látták a filmet.
S.K.: Szerintem ez olyan film, ami nagyon természetesen beláttat egy nevelőintézet hétköznapjaiba, cenzúra nélkül. Úgy mutat be egy történetet, hogy érződik, hogy a készítői az elején nem tudják, hogy ennek mi lesz a kimenetele. Ettől nagyon izgalmas és hiteles, hogy a csoda a maga természetességével jön létre a film készítőiben ugyanúgy, mint a film főszereplőjében és a nézőjében.
M.P.: Most beszéljünk a civil egyesületedről, a Konnektről, amit eddig udvariasan nem említettél. Mi ez? Hogyan tudnád összefoglalni?
S.K.: Nyilván van egy nagyon szépen megfogalmazott missziónk.
M.P.: Azt majd linkben ide tesszük!
S.K.: Ez egy olyan civil szervezet, aminek a fókuszában az áll, hogy segítsük az útkeresést. Azért nem a pályaorientációt mondom, mert nem felvi.hu-ra és egy tanácsadóra kell gondolni, ez egy kicsit összetettebb. Olyan világban élünk, ahol nagyon sok útkereső időszaka van egy embernek. Mi azt valljuk, hogy leginkább az tud segíteni, amikor van melletted valaki, akivel át lehet beszélni a dolgokat. Hogy mi fontos valakinek, miért ebben az irányban gondolkodik és mi kell ahhoz, hogy oda jusson. Emellett fontos belenézni, megtapasztalni az adott lehetőségeket. Én azt látom, hogy nagy kincs az, hogy különböző emberek különböző képességekkel összeérnek. Fiataloknak segítünk, hogy megtaláljuk azt az utat, ami éppen az ő helyzetükben a legjobb irány.
M.P.: Miért hoztad ezt létre?
S.K.: Mert amikor kerestem azt, hogy mi a szívügyem, arra jutottam, hogy nagyon fontos az, hogy legyenek mentoraink és mi is mentorok legyünk valaki más számára. Tudtam, hogy kezdetnek én nagyon szenvedélyesen tudnám csinálni, hogy diákok mellé mentorokat adjunk, akik egyszerűen leülnek velük beszélgetni. Azt láttam, hogy ez egy viszonylag egyszerű dolog, amihez önkéntes energia kell, én meg szeretek összeszervezni embereket, úgyhogy akkor kezdjük el. Persze nem egyedül kezdtem. Ketten találtuk ki a Konnektet, és eddig már több, mint 80 állandó szervezőnk segítette munkánkat.
M.P.: Mit érzel, amikor erre a „gyermekedre” gondolsz?
S.K.: Büszke vagyok. Nem azt érzem, hogy ezt én csináltam, én értem el, hanem ebben meglepően sok önkéntes erő van. Ez nekem sokszor nehézség is volt, mert azt éreztem, hogy nem tehetem meg azt velük, hogy ennyit dolgozzanak ingyen. De nyilván ez az ő szenvedélyük is. Amikor sikereket érünk el, arra gondolok, hogy nagyon jól összeállt ez a sok ember egy célért és ezt tudtuk letenni.
Köszönet a fotókért az ODPictures Art Studio Kft-nek!
