„Maradjunk párbeszédben, értsük meg egymást, hiszen nem vagyunk ellenségek, nem vagyunk ellenfelek! Barátok vagyunk, testvérek vagyunk. Azért élünk ezen a földön, hogy megvalósítsuk valahogy azt a szeretetet, amiről Jézus egyébként ténylegesen beszél. Ennek a szeretetnek az első lépése a párbeszéd. Köszönöm ezt nektek, köszönöm, hogy vagytok!”
Ez a néhány mondat Hodász András atyától hangzik el egy videója végén. Hozzáállása kulcs az emberi kapcsolatokban, főleg, ha megosztó témában szeretnénk előrelépni. A videó egy válaszvideó válaszvideója, jelen esetben kulturált párbeszéd folyik ellentétes nézőpontok között: Hodász András (Papifrankó) és Osváth Zsolt (ZSHOW time) saját youtube csatornájukon reagáltak egymás videóira a család, a homoszexualitás és az örökbefogadás témáival kapcsolatban.
A videóban szó van a Biblia tanítása szerinti szerelemről, házasságról, döntésről és hűségről, de előkerül a melegség, a cölibátus és a pedofília is. A családot a Szentháromsághoz hasonlító eszmény áll az egyik oldalon, de szerintem az a gyerek, aki családi kötődés nélkül él például nevelőotthonban, nem tud mit kezdeni a Szentháromsággal ilyen értelemben. Vele együtt a csonka családokban felnövő gyerekek sem ezt az állapotot élik meg. Nem az ideával van baj, hanem azzal, ahogy a jelenleg törvényben rögzített és fenntartott rendszer, tiltva az egyedülállók örökbefogadását, még tovább bent tartja az örökbeadható gyerekeket az otthonokban. Tehát említheti András atya a kemény jézusi szavakat, de a kérdés az, hogy mi mit teszünk a kőkemény élethelyzetekért, azokért a gyerekekért, akik már világra jöttek és nem csak vegetálni hivatottak, hanem szeretetben felnőni.
A család mint fogalom ma azért keresi saját jelentését, azért próbálja definiálni önmagát, mert mélyponton van, jelenleg már nem tölti be azt a sejtszerű feladatát, amelyre hivatott. Ez a válság többrétegű, és társadalmi szempontból messzire nyúlik: az emberi jogok, a nők és a gyerekek jogai nagy változáson mentek át pl. az elmúlt százhúsz évben, a feladatok és hatáskörök ma már másképp oszlanak meg a családon belül, mint száz éve. Jelenleg maga az egyén keresi identitását: ki vagyok én? Mikor, hogyan, miért alakul saját magammal és a másik emberrel a kapcsolatom? S a témához visszakanyarodva: ki vagyok én, mint férfi, mint nő egy családban? Mihez van képességem és mihez van jogom? Épp ezért az, ami most zajlik, egy várható újratervezése a családnak, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt.
De mi a helyzet közben a gyerekekkel? Ha józan ésszel belegondolok abba, hogy milyen a nevelőotthonok mentális, érzelmi és fizikai világa, akkor azt mondom, hogy minden ott élő gyermek egy társadalmunk által magára hagyott Vuk. Azt vallom, hogy a család a férfi-nő házasság kiteljesedése, amire készülni lehet és kell, de egy megszületett gyermek sorsa teljesen más, hiszen már itt él közöttünk és úgy kell döntést hoznunk róla és érte, hogy tudjuk: ő minden stabil kötődés nélkül töltött nappal szegényebb lesz. Biztos, hogy vannak olyan emberek, akiket meleg párok neveltek fel, én kíváncsi lennék arra, hogy ők mit mondanak ebben a témában.
A Válaszonline készített ebben a témában egy vitainterjút Hodász András katolikus pappal és Mészáros Györggyel, aki neveléstudománnyal foglalkozó kutató (korábban szerzetes volt) és meleg egyedülállóként fogadta örökbe és neveli kisfiát. Megéri elolvasni, mert bár a véleménykülönbségek nem oldódtak fel, mégis kulturáltan vitáztak. Így érdemes folytatni a kommunikációt, pont azért, hogy „maradjunk párbeszédben, értsük meg egymást, hiszen nem vagyunk ellenségek, nem vagyunk ellenfelek! Barátok vagyunk, testvérek vagyunk”!
