Levendula, kávé, repdeső dongók és egy izgalmas beszélgetőtárs. Ez vár rád most. A #kávészünet mai vendége Nagy Ildi, a Brain Bar tartalomfejlesztője, a Keresztkérdés exénekesnője, a Manna FM 98,6 Lélekszörf visszatérő szakértője.
Major Péter: Teás vagy inkább, vagy kávés?
Nagy Ildi: Nehéz kérdés már így az elején.
MP: Az interjú elejének mindig érdekesnek kell lennie, a vége felé majd unatkozhatunk.
NI: Mind a kettőt szeretem, de szeretem az experteket megkérdezni, hogy ők mit ajánlanának.
MP: Ha otthon vagy, akkor mihez nyúlsz?
NI: Alapvetően élményekhez, gondolatokhoz és konstrukciókhoz rakom az ételeket is. Ha például brunch jellegű a helyzet, superjuice-t vagy smoothie-t iszom.
MP: Ez mit jelent?
NI: A brunch lehet az, amikor későig dolgoztál este és a másnap reggeli az a közösségi alkalom, ahol átbeszéled az élet dolgait vagy épp az előző estét. Az angol „lunch”, tehát ebéd, és „breakfast”, azaz reggeli házasításából született kifejezés. A smoothie-zás az én fejemben ehhez kapcsolódik. Ilyen barátnős dolog.
MP: De?
NI: De szeretem például a fekete teát. Earl Grey-t tejjel inni, mert sokat dolgoztam Angliában. Csak angol munkatársaim voltak és szerettem volna megtanulni tőlük ennek a kultúráját. Amikor Nairobiban dolgoztam, akkor viszont egy kicsit másképp ittam tejjel a teát, mert ott ennek egy kicsit más a hagyománya és az elkészítési módja. De ez egy nagyon hosszú válasz egy egyszerű kérdésre.
MP: Nem baj. Úgy érzem, mintha mindent a helyére szeretnél tenni. Te ennyire szereted a rendszereket?
NI: Igen, szeretem komplexen nézni a dolgokat. Szerintem semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Tudom, hogy minden mögött van valami más is. Inkább azt mondanám, nagyon kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen ez szakmai ártalom is, mert szerkesztőként félig-meddig az a dolgom, hogy kíváncsi legyek.
MP: Arrébb üljünk? Látom, nagyon odasüt a nap.
NI: Teljesen mindegy. Én már kezdek belelendülni a szövegelésbe.
MP: Költözzünk inkább, a fotósnak is jobb. Amúgy nagyon csinos vagy, Ildi!
NI: Köszönöm. Nem tudom, nem öltöztem ki annyira. Sokszor kell prezentálnom, vagy találkozókon részt vennem, így előfordul, hogy kiöltözöm.
MP: Hol dolgozol? Milyen pozícióban?
NI: Ahonnan most is érkeztem hozzátok, az a fő munkahelyem, a Brain Bar.
MP: Ez az, ami szeptemberben a Jövőfesztivált szervezte?
NI: Így van. A csapatban két szerkesztő van - én lennék az egyik. Most már talán kimondhatom, hogy a fesztivál szó korántsem fedi a valóságot, mert tartalom-csapat lettünk: videókat és podcasteket is készítünk, amelyek mind-mind a jövő legégetőbb kérdéseinek feldolgozásával foglalkoznak. Tulajdonképpen ismeretterjesztő anyagokat gyártunk. Emellett szabadúszóként is vállalok szerkesztői, műsorvezetői és kreatív kommunikációs munkákat.
MP: Van olyan része az életednek, amikor csak sodródsz?
NI: Szeretek például elveszni. Ez most talán picit elvontnak hangzik, de jobban érdekelnek a járatlan utak egy városban, mint a navigáció által kijelölt útvonal. A különböző „szerepeimbe” is szeretek belefeledkezni, például volt idő, amikor Angliában dolgoztam és leszerződtem egy színházi társulathoz… akkor színésznőként is tevékenykedtem.
MP: Innen vannak ezek a manírok?
NI: Nincsenek manírjaim. (nevet)
MP: Visszatérve…
NI: Arra, hogy ki tudok-e kapcsolni? Igen. Nagyon jól alszom. Viszont nagyon furcsa dolgokat álmodom. Sokat küzdöttem azzal, hogy nem tudok megnyugodni. Gyakran úgy fogtam fel a dolgokat, hogy folyamatosan mennem kell, nem állhatok meg... ezt érték-kihívásként is éltem meg. Ez már lehet, hogy a túlzásba vitt protestáns etika hatása, hogy ha nem dolgozol, akkor értéktelen vagy. Akkor mi a te hasznod, ha nem teremtetsz? Ezzel folyamatosan küzdök én is. Ez nekem kicsit a hivatástudat vissza-visszatérő átrágása. De az eredeti kérdésed az volt, hogy ki szoktam-e kapcsolni.
MP: Igen, és az, hogy hogyan kapcsolsz ki?
NI: Nehéz kérdés. Azzal szoktam kikapcsolni, hogy más világokba utazom. Nagyon el tudok merülni a fantasy, a sci-fi és az idegennyelvű sorozatok világában. Büszke popkultúra-rajongó vagyok. Szerintem ez egy ajtót nyit az emberek szívébe anélkül, hogy nagyon próbálkoznunk kéne. Például engem őszintén érdekel, mi az a dal a különböző nemzetiségű embereknél, amit akkor hallgatnak meg, amikor erőt gyűjtenek ahhoz, hogy elhívjanak mondjuk egy randira valakit. Mik azok a sorozatok, amiket az adott országban mindenki néz? Ilyenek.
MP: Miért fontos ez neked?
NI: Szerintem így sokkal könnyebben meg lehet ismerni egy adott nemzet néplelkét. A kultúrakutatás nagyon érdekel, és a popkultúra azonos idejű betekintést biztosít. Persze fontos megnéznünk, milyen volt egy nemzetnek a történelme, de…
MP: Állj, állj, állj… térjünk vissza a kérdésre.
N.I: Te hogy szoktál kikapcsolni? (A Fotóshoz intézett kérdés)
Fotós: Elmentem Pannonhalmára és ott voltam csendben.
N.I: Én nagyon rég nem kapcsoltam ki csendben és egy csomó ideig féltem is a csendtől. A csendben nem tudod, mit találsz. Amikor régen jártunk gyülekezeti alkalmakra, akkor bennem volt ez a rutin, hogyan kell csendben lenni, de mára áthelyeződött a hangsúly. De szeretek naplót írni, kb. ötéves korom óta írok. És szeretek vonatozni is.
MP: Én is imádok. Mit szeretsz benne?
NI: Nagyon sok jó emlék köt hozzá. Nagyon sokat „commute”-oltam vonattal Angilában, azaz távolról jártam be reggelente dolgozni. Nagyon sok érdekes emberrel találkoztam. Úgy érzem, hogy ha mozgásban vagyok, a szívem, a lelkem és a gondolataim is jobban mozognak. Ha van egy dinamikája annak, ami alattam megy, az az én dinamikámat is meghozza. Például nem tudok utcán futni, hanem futópadon kell, mert az megad egy ritmust. Különben a saját ritmusom annyira rapszodikus, hogy kell valami, ami segít. Vagy valaki, aki kiegészíti a beszélgetést, ezért sokkal jobban szeretek csapatban dolgozni műsorok készítésén is. A közös munkában erő és kreatív érték van.
MP: Szóval mi az, ami segít?
NI: Ha csak egy valamire kell fókuszálni. Ha van valaki, aki irányít. Például egy énektanár.
MP: Mitől szoktál félni?
NI: Van egy olyan félelmem, hogy mi lesz, ha valamit nem jegyzek le, ha valamit kihagyok. Valamit elfelejtek, valami elveszik. Ez az információ dolog, amit itt feszegetsz, és ez a lejegyzési mánia kicsit személyes dologból fakad. Édesapám nagyon beteg, demenciában szenved. Az elmúlt 10 év ennek a helyzetnek a közös feldolgozásával telt. Anélkül, hogy ezt tudatosítanám magamban, van bennem is félelem, hogy én is elfelejtek dolgokat és senki nem fog rám emlékezni, és én sem fogok rá emlékezni, hogy én ki vagyok.
MP: És ez miért probléma?
NI: Mert akkor mi volt az életed letéte? Emlékeznek rád mások. De az emlékek is átíródnak, ezt magamon is gyakran látom. Mi volt igazából értékes; az, amit te annak gondoltál, vagy valami más? Ilyen szempontból is hasznosak a felvételek, mert az megőriz, ráadásul segítenek az önreflexióban. Kihívás minden tartalomkészítő számára, hogy ő hogyan jelenik meg ebben a kitágult digitális világban. Mindeközben tudatosan óvni kell magadat és elfogadni, hogy te ki vagy. Elfogadni, hogy ez vagy a kamerán, így nézel ki, ez a te hangod, és ez rendben van. Majd ennek az elfogadásnak lesz a következő lépése az, hogy értékes vagy.
MP: Ezt el is hiszed? Tudod alkalmazni a mindennapjaidban?
NI: Nehéz. Nagyon sok a kételyem. Nehéz értékelni magad annyira, hogy ne kelljen külső dolgokra építeni.
MP: Előre kitalálod azt, hogy milyen karakter leszel az adott tartalomban?
NI: Miért kérdezed?
MP: Mert azt éreztem, hogy az Újratervező sorozatban egy sokkal izgágább, naivabb típust hoztál, mint mondjuk a Könyvpárbaj podcastban.
NI: Megjátszani nem szoktam magam. Az Újratervezőben az volt a cél, hogy az a személy legyek, akit felhívsz, amikor állásinterjúra készülsz. Az a karakter akartam lenni, aki mindössze egy-két lépéssel van előtted és nyújtja a kezét, bíztatva, hogy „gyere velem, csináljuk együtt, neked is sikerülni fog”. Segítőtárs szeretnék lenni. A könyvolvasás esetében pedig olyan társ legyek, akivel együtt gondolkozol. De nem gondolom, hogy baj, hogy több arcunk megmutatjuk, nekem még nagyon sok van raktáron
MP: Persze. De ezt a célt felismeri a közönség? Felismeri azt, hogy azokért vagy ilyen, akik egy lépéssel hátrébb vannak? Mert ilyenkor magadra ránthatod az „okosokat” azzal, hogy egy „felkészületlen” kiscsaj megy oda.
NI: Persze, ez néha öngól, mert az emberek azt hiszik, hogy én nem értem azt, amiről beszélek. Sokaknak nem esik le, hogy szinte kivétel nélkül én írom és szerkesztem a tartalmakat, amelyben megjelenek. Amikor egy női önvédelemről szóló anyagot forgattunk, ez hatványozottan igaz volt, hiszen én alakítottam a tanulót is, holott a csapat részeként tisztában voltam a tartalommal. Ez többször visszajött, hogy a szerkesztés milyen jó, és mellesleg a műsorvezető lány is milyen lelkes. Akkor tudatjuk velük, hogy ez egy és ugyanaz az ember.
MP: Mit kezdesz a negatív kommentekkel?
NI: Nyilván minden rossz komment fáj. Tegnap is olvastam ilyeneket és fájt. Ha olyan kritikák, amelyek nem bántóak, hanem inkább konstruktívak, azok jók, mert segítik, hogy jobb legyen a műsor és én is fejlődjek. Ezáltal a szolgálatomat is segítik. De én nem akarok influenszer lenni. Nyilván hozzáad a személyiségem az anyagokhoz, de ez csak egy réteg a storyban. A történet nem rólam szól. De az boldoggá tesz, ha általam szórakoztatóbbá, közérthetővé és szerethetővé válik.
MP: Mesélj még arról, hogy mit adott az életedhez a református miliő?
NI: Alapvetően az egész családom református. Én már elmozdultam az ökumené irányába, mert a zene kapcsán nagyon sok helyre eljutottam. Nekem ez egy hozzáállást ad a világhoz.
MP: Mit köszönhetsz neki?
NI: Egy részét önmagamnak.
MP: Melyik részét? Az információéhező részét? A teljesítménymániás vagy a csend elől menekülő részét?
NI: Na!! Ne csak a rossz dolgokat sorold fel! Pontosabban a számodra rossz dolgokat sorolod fel. (nevet) Például a mélység iránti vágy részét. Azt, hogy valami mögé akarok menni. Illetve a nyitottságot, a fogékonyságot. Azt látom, hogy egy gyülekezeti rendszerben nagyon sok generáció találkozik mindenféle módon. A süteménysütéstől a táborig generációs interakciók születnek, anélkül, hogy valaki elmenne egy tréningre. Szerintem ez egy óriási előny. Engem a gyülekezet felkészített a generációk közötti kommunikációra, anélkül, hogy észrevettem volna.
MP: Nagyon érdekes dolgot mondtál, hogy a kereszténységnek köszönhető a nyitottságod és a fogékonyságod az újra, a mélyre. Pedig nagyon sokszor halljuk azt, hogy a kereszténység maradi, pláne a történelmi egyházak. Te azt mondod, hogy a vallás, a hit nyitottságra tanít.
NI: Tegyünk egy lépést hátrafelé. Ha valaki bármilyen vallással foglalkozik, akkor olyan témák vonzáskörzetébe kerül, amelyek nem a hétköznapokról szólnak. A transzcendens világ, a túlvilág, a sors, a gondviselés… olyan absztrakt, elvont fogalmak, amikkel, ha ilyen közegekben mozogsz, sokkal gyakrabban találkozol. Aki például hittanra jár, ötéves korától metaforákat és példázatokat hall, ahol nem a szó szerinti story a lényeg, hanem annak az átvitt üzenete. Így megtanulsz gondolkodni egy logikai fordulatban. Ennek az analógiája, amit köszönhetünk a vallásnak, hogy megtanulunk elvonatkoztatni dolgoktól. Megtanulunk különböző rétegekben értelmezni dolgokat.
MP: Van erre példád?
NI: Református növekedésem során sokszor volt, hogy vitahelyzetbe kerültem. Ahol gondolkoznod kell, érvelned kell, véleményt kell nyilvánítanod. Nem lehet csak úgy elmismásolni, hogy csak valamit mondok. Ilyenekről meg ne is beszéljünk, hogy közösségek, életre szóló barátságok. Vagy megismerni magad. Mivel folyamatos önreflexióban vagyunk, jobban megérted, hogy ki vagy és ki akarsz lenni. Ezen csomó mindenki nem gondolkozik, mert nincs közeg és tér rá. Ezek szerintem olyan dolgok, amik igenis erősségei a vallási közösségeknek.
Köszönjük a képeket Andrónyi Tamásnak.
