Készült egy roppant izgalmas fotó, ami bejárta az egész internetet. Egy idős hölgy átadja magát a pillanatnak és nézi kedvenc színészét, míg mindenki más a telefonjával próbál képet készíteni az illetőről. Mit tegyen a cikkíró, ha a kép magáért beszél? Mit tehet, hogy ne érezze úgy az olvasó, hogy ez az n+1-dik cikk, ami leminősíti őt azért, mert állandóan a telefonját nyomogatja? Például ír saját élményeket.
Cikkírás mellett a kamerák végén is szolgálok a ShoeShine-ban, elég sok forgatás van már mögöttem. A képhez kapcsolódóan szinte azonnal a többnapos munkák jutottak eszembe.
Míg az egyik programon forgatok, addig a másikon "csak" résztvevőként vagyok jelen. Nagy különbséget figyeltem meg a belső magatartásomban. Könnyű volt, mert az egymáshoz közeli programokból ordított a dolog. Amikor forgatok, akkor a kamerán csüngök: megfelelő beállítások, komponálás, belógok-e a többi forgatócsoport felvételébe, mekkora mozgás az, amivel még nem zavarom a programot, mert nem azért vagyok ott. Témákat keresek és végül figyelek, hogy elkapjam a pillanatot. Ezek az emlékeim maradnak meg az adott programról. De, hogy egyébként mi történt, azt sokszor nehéz felidézni. Ezzel szemben, amikor résztvevőként vagyok jelen, tudom, hogy mi történik velem, bennem. Átélem a programot, teljesen a hatása alá kerülök.
Ez a megfigyelésem komoly változásokat indított el abban, hogy hogyan vagyok ott egy-egy eseményen. Tudatosan nem fotózok, videózok, ha nem kérnek fel, és azt látom, hogy van ott olyan ember, aki képes olyan felvételt készíteni, ami jó lesz emléknek, én pedig átadom magamat a történéseknek. Ennek megvan az az előnye is, hogy nem ugrok bele egy olyan felvételbe, amit épp egy a telefonomnál sokkal jobb készülékkel készítenek, tönkretéve ezzel azt is. Jó lesz nekem emléknek olyan fotó is, amit más csinált. Ha nem vagyok felkért fotós, videós, de szeretnék, akkor csak éppen csak egy-két képet csinálok, tényleg annyit, amennyi jó lesz emléknek.
Rájöttem viszont arra is, hogy az esemény akkor is hat, ha nincs róla felvétel. Szintén tapasztalat, bár erre nem vagyunk büszkék. Voltak már olyan programok, amikről nem lehetett összevágni a videót, nem sikerültek a felvételek, elszállt a technika, de a program mégis lement. Érvényes volt és hatott a résztvevőkre. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy rendesen átéljem az eseményt, mint hogy emlékem legyen róla. Mit ér az emlékem, ha üres a mögöttes tartalom, mert csak arra figyeltem, hogy mindent megörökítsek? Fontosak az emlékek, jó töltődni a szép múltbéli emlékekből, de csak akkor tudok töltődni belőle, ha tényleg szép volt, ahhoz viszont át kell őket élni. Mit ér az emlék, ha Gárdonyi sírjáról veszem a mottót részvételemhez: „Csak a teste”?
