Azt, hogy „Áldott legyen az Úr!” meg hogy „Hála Istennek!” gyakran olyan meggondolatlanul, fecsegve és felületesen használjuk, mintha frázisok lennének, ügyet sem vetünk igazi, mély jelentésükre.
A dicséret az értelmező szótár szerint ezt is jelenti: dicsőítés, magasztalás, tiszteletadás, beleegyezés kinyilvánítása.
A dicséret határozott igenlés is, azt fejezve ki, hogy helyeslően veszünk tudomásul valamit. Ez nem csak azt jelenti, hogy belenyugszom, hanem azt is, hogy én is úgy gondolom és egyetértek mindazzal, amit helybenhagytam. Tehát Istent magasztalni, dicsőíteni egy nehéz helyzetért, egy betegségért, szerencsétlenségért szó szerint ezt jelenti: elfogadom, helybenhagyom, hogy ami most történik, az Isten tervének része az életemben.
Nem tudjuk igazán dicsőíteni Istent, amíg valóban nem leszünk hálásak azért, amiért dicsőíthetjük Őt. És igazán hálásak sem tudunk lenni addig, amíg annak a bizonyos dolognak nem tudunk örülni. A magasztalás és a dicséret tehát nem csak a hálát, de az örömöt is magában foglalja.
A magasztalásban azonban, mindezeken túl, az a legfontosabb, hogy ne úgy látjuk sorsunkat, mintha a végzet, vagy valami „vak sors” sodorná, hanem elfogadjuk azt a tényt, hogy Isten – felelőssége teljes tudatában – megbízhatóan ellenőrzi és irányítja mindazt, ami velünk történik. Ha ez nincs meg bennünk, kevés a valószínűsége annak, hogy valóban tudjuk magasztalni Őt.
„Legyetek derűsek! Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5, 16-18)
Sok olyan emberrel találkoztam már, akik nehéz körülményeik ellenére is képesek voltak dicsőíteni Istent, egyszerűen azért, mert elhitték a Biblia szavait, és feltételezték: Isten azt akarja, hogy minden helyzetben dicsőíteni tudjuk Őt. Neki hálát adva, Őt dicsérve aztán hamarosan meg is tapasztalták ennek eredményét, amely, mintegy jutalmul, a hálaadás örömében nyilvánult meg. Emellett a hitük is megerősödött és ez a megerősödött hit továbbra is elkísérte őket.
Mások viszont túl nehéznek találják a hálaadást. – „Csak meg tudnám érteni” – mondják – „Én megpróbálnám a magasztalást és dicsérném Istent, de képtelen vagyok elhinni, hogy ezekben a borzalmas eseményekben, amelyek az utóbbi időben velem történtek, az Ő keze is benne van.”
Azt mondjuk, hogy nem értjük… és közülünk sokan, gőgösen meg is állnak itt. Pedig az értetlenség „botránykővé” válhat és megronthatja kapcsolatunkat Istennel.
Istennek azonban megvan a maga tökéletes terve, hogy hogyan értesse meg velünk a dolgokat. És ha mi ezt úgy fogadjuk, ahogyan Ő akarja, akkor ez nem „botránykő” lesz, hanem hitünk csodálatos segítője.
„Mert... Isten az egész föld királya, zendítsetek hát ünnepi dalra!” (Zsolt 47,8) – azaz ennek tudatában, ennek megértésével.
Persze ezt nem úgy kell értenünk, hogy értelmünket félrelökve és fogunkat összeszorítva azt mondjuk: - „Nem érdekel semmi, áldom, dicsőítem Istent, ha belehalok is, mert csak ezen az egyetlen módon tudok kiszabadulni ezekből a szörnyűségekből.” – Mert ez nem magasztalás, ez manipuláció. Mindannyian megpróbáljuk néha Istent manipulálni. És milyen csodálatos dolog tudni azt, hogy Ő annyira szeret bennünket, hogy nem enged ebbe belebonyolódnunk. Magasztaljuk Istent értelmünkkel… és nem annak ellenére!
Nagy válságba kerül az értelmünk, ha elkezdünk képzelődni… formába önteni az isteni gondolkodást… megmagyarázni, hogyan, miét és miképpen tesz Isten bármit is az életünkben. Ezt soha nem tudhatjuk. De azt akarja, hogy az értelmünkkel is elfogadjuk, hogy ez Tőle származik. Ezen alapszik a dicsőítésünk is. Azt akarja, hogy megértsük: Ő szeret minket és megvan a terve számunkra.
Isten maga a szeretet! Bármit is tesz, az a szeretet cselekedete! Nekünk azért van ezzel gondunk, mert az isteni szeretetnek csak kicsiny részét, elhatárolt darabját bírjuk. Mindnyájan be vagyunk oltva a megtévesztő emberi szeretettel, egy olyan fajta szeretettel, amely elfogad és jutalmaz, ha jók vagyunk és elítél és büntet, ha rosszak. De Isten szeretete egyáltalán nem ilyen!
A görög két szót használ az Újtestamentumban arra a fogalomra, amit mi egyszerűen „szeretet”-nek fordítunk. Az egyik a „filia”, a testvéri szeretet, amely mélységes, de ösztönös érzelmet is jelenthet; a másik az „agapé”, amely az isteni szeretet. Ezt a fajta szeretetet Pál csak a férj és feleség közti szeretethez tudja hasonlítani. Ilyen szeretettel szeret bennünket Isten. Megfontolt, eldöntött, szerződéshez hasonlítható, következetes és folyamatos odaadás ez, lelki önátadás, amely nem érzelmes hangulatokból tevődik össze, hanem az akaratból fakadó tudatos cselekvésen alapszik és nem változik. Nincsenek benn szünetek, még attól sem függ, hogy mennyire méltó vagy nem máltó, érdemes vagy nem érdemes rá az illető személy. Így szeret minket Isten! Akkor is szeret bennünket, amikor mellőzzük Őt, jól megvagyunk Nélküle, ha engedetlenek vagyunk, sőt még akkor is, ha hitványak vagyunk. Szeret akkor is, ha bemocskoltad magad, elrontottad az életed. Ő akkor is kész megbocsátani, visszafogadni és betölteni téged az Ő örömével és békéjével.
(Részlet Merlin Carothers: A dicsőítésben rejlő erő c. könyvéből)
