Apa és fia. Sétálnak. A főút szélén. Mellettük nyolcvanöt kilométer per órás átlagsebességgel húznak el az autók. Cseppet sem veszélytelen. Ők fittyet hánynak rá, nem is törődnek az életveszéllyel, csak mennek. Ki tudja hova…
Egyszer csak megáll mellettük egy autó. Kiszól belőle a sofőr:
– Merre mennek?
– Csak ide a szomszédba a fiam nagyanyjához – válaszolja az apa.
– Hát, az nem itt van a szomszédban – így az autós. – No, ha akarják, elviszem magukat egy darabon. Mégiscsak biztonságosabb.
Akarják.
– Szálljanak be. Nem teljesen oda megyek, de majd még meglátom, mit tehetek magukért.
Apa és fia. Beszállnak. Elindul az autó. Mennek jó pár kilométert. Egy vasútállomáson válik el útjuk. A sofőr kiszáll, vonatjegyet vesz a két tekergőnek, visszatér, odaadja nekik. Elbúcsúznak. Megköszönik a fuvart. Felszállnak a vonatra, a vonat eldübörög.
A sofőr elégedetten száll be autójába – ma is tett valami jót és hasznosat. Keze ösztönösen a tizenegy órai cigaretta után nyúl. De hiába, nem talál semmit. Kotorászik még egy darabig, de eredménytelenül – az autóban nincs egy szál cigaretta sem. Nevetve kiszáll az autóból, ujjaival a tetején kezd el dobolni.
– Nem hiszem el. Felvettem őket, elvittem egy darabon. Felraktam őket a vonatra és még kajára is adtam nekik pénzt. Erre meg megléptek a cigarettámmal… – azzal befejezte elbeszélését szállásadónk.
