I.
Két ember méne föl a templomba hogy imádkozzanak.
II.
A templom magosán állott és csarnokában sok-sok oszlop ôrködött méltóságteljesen. Széles kôlépcsôk futottak fel a templom bejárójához s ezek a lépcsôk forrók és tüzesek voltak a nap melegétôl. A nap erôsen és hatalmasan zuhantotta a városra melegét, s a koldusok, kik máskor seregestôl tanyáztak, zsibongtak a templom lépcsôjén, most elmenekültek s lihegve terpeszkedtek szét oldalt, a szomszédos házak árnyékában. Csak két nyomorult béna feküdt a lépcsôkön. Nagyon szenvedtek a melegtôl. Néha-néha fel-feldobták roncsolt testüket, különben pedig elnyúltan feküdtek, hunyt szemmel, arcukról hosszú piszkos sávokban szakadt az izzadtság. Egyikük fiatal volt, harminc körül. Lábán nyílt sebek bűzlöttek. Arca eltorzult néha a fájástól, de nem volt annyi ereje, hogy tovább vonszolja magát. A másik idôsebb volt, csúnya elôreálló állkapoccsal. Ritka szakálla rendetlenül és gondozatlanul csapzott. Apró, mélyenülô szemekkel pislogott. Két nyomorék, csúnya koldus volt, undort érzett, aki rájuk nézett.
Néha, ha egy-egy felmenô elhaladt mellettük, rövidke pillanatra árnyék vetôdött rájuk. Ilyenkor felnyitották szemüket és feltátogó szájjal habzsolták a pillanatnyi enyhületet. Utána még keseredettebb arccal, mélyültebb ráncokkal fetrengtek tovább.
Az egyik, a fiatal, néhány lépcsôvel feljebb feküdt. A hôség mind erôsebben tapadt rá, azt hitte, szétmállik a melegtôl. Háta izzón forrósodott a lépcsôn. Minden tagja tüzes volt már a melegtôl. Fejét óriásnak érezte. Halkan, egyenletesen, de ôrjítôn lüktetett halántéka. S valahányszor lélekzett, orrán keresztül valami nagy forróság szaladt mellére. Mellérôl azután mind agyába tódult a meleg s ott vadul kavargott. Hunyt szemhéján keresztül is látott valami gyorsan mozgó lila karikát.
Így feküdt. Egyszer aztán, mikor a forróság ostora igen erôsen végigvágott rajta, nagy erôfeszítéssel feldobta roncs testét. A feldobott test kicsit felugrott, aztán néhány lépcsôt gurult lefelé. Nekiütôdött a másiknak. A másik felrázottan tespedésébôl, dühöset káromkodott.
-- Hagyd -- mondta a fiatal. Hangja monoton volt, színtelen, mintha a nap torkából is kiszívta volna az életet. Az idôsebb szeme ellenségesen villant. Szája dühösen húzódott szét és csúnya ritka fogai közül odaköpött a másik arcába. A fiatal arca eltorzult a dühtôl. Lobbanó indulat lángolt fel benne, s mert amúgy is rosszul feküdt, megpróbálta, hogy nyomorék lábával megrúgja társát. A másik felemelte öklét, s már éppen egymás testét érte volna a két nyomorék ütése, amikor hirtelen árnyék vetôdött rájuk. Gúnyos, fennhéjázó nevetést hallottak, s megzörrent a pénzeszacskó:
-- Aki erôsebbet üt, azé a sziklus!... -- mondta egy kemény, zsíros hang. A két nyomorék felkapta fejét és felnézett. Egy magas, kövér farizeus állott elôttük. Vastag, jólápolt ujjai között megcsillant az ezüstsziklus. A farizeus arca kaján mosolyba szélesedett, amikor a két nyomorék meglepett, tétovázó arcát látta:
-- Hát mit bámészkodtok? Nem értitek? Azé a sziklus, aki erôsebbet üt. A fiatalabb arca kicsit megfakult. Leszaladt szívére a vér arra a gondolatra, hogy nyomoréktársát egy sziklusért üsse, csak azért, mert egy gazdag farizeus gyönyörködni szeretne nyomorúságos, torz mozdulataikban. De az idôsebb megrugdaltabb volt, nem látott mást, csak az ezüst pénzt s nem érzett mást, mint a kapzsi vágyat a pénz után s mert amúgy is dühös volt társára, felemelte öklét, hogy megüsse azt. A fiatalt elöntötte a gyűlölet, felemelte mankóját s legjobban szerette volna fejbevágni a farizeust, de úgy, hogy kajánmosolyú arcát menten elöntse a vér...
Csak tartotta a felemelt mankót, s talán a farizeus észrevett valamit gondolataiból, mert egy percre félelembe szaladtak vonásai s a sziklust gyorsan ledobta, két lépcsôvel feljebb ugrott, majd onnan visszafordult és szétterpeszkedô, biztonságos nevetéssel nézte, hogy miként kapnak mindketten a pénz után. Most, hogy a farizeust nem tudta maga mögött, a fiatalt is elkapta a kapzsiság, irigység s öklével az idôsebb felé sújtott, akinek már kezében volt a pénz.
Szótlan csend volt, csak lihegtek és erôlködtek, hogy egymás kezébôl megkaparintsák a pénzt. A fiatalabbnak sikerült kicsavarni az idôsebb kezébôl, de az idôsebb ugyanakkor mélyen és dühödten beleharapott a fiatal kezefejébe. A fiatal felkiáltott és szájához emelte vérzô öklét. A pénzt elejtette, s a sziklus csengve gurult lefelé. Az idôsebb szitkozódva nyújtózkodott a pénz után, de hiába. Erre a fiatal felé fordította dühös, torz arcát. Érthetetlenné morzsolódott szájában a káromkodás. A farizeus nagyot kacagva, elégedetten ment föl a templomba... A két nyomorék ismét egymásnak fordult, szemükbôl gyűlölet feketéllett.
-- Ne üssétek egymást... Kérlek, ne üssétek egymást ... -- mondta egy bizonytalan félôs hang. -- Itt a sziklus... -- odaadta az elgurult ezüstpénzt az idôsebbnek. -- Neked is adok... -- s egy másik sziklust nyújtott a fiatalabb felé. A két nyomorék érdeklôdve fordult a hang felé.
Egy alacsonytermetű, sovány, kis ember állt elôttük. Gazdag lehetett, mert ujjain sok értékes gyűrű villogott. A köpenyét összetartó csatján szépen csiszolt, ritka rubinok piroslottak. Szeme szürke volt s valami nagy bizonytalanság hintázott benne. Szaporákat pislogott s néha, ha más szemével találkozott pillantása, hirtelen lecsapta a földre, mintha félne, hogy olyasmit olvasnak ki belôle, amit titkolni akar. Szép, vékony keze volt, fehér, majdnem átlátszó bôre alatt a kék erek különös mintákat rajzoltak. Látni lehetett kezén, hogy sohasem végzett nehéz testi munkát. Az idôsebbik nyomorék sietve nyúlt a sziklus után, de a fiatalabb elkapta fejét s nem akarta elfogadni a másikat. A kis sovány ember sürgette:
-- Nesze!... Hát elfordított fejjel odanyújtotta kezét. A kis, sovány ember gyorsan ejtette bele a pénzt s aztán sietô, sebes léptekkel szaladt fel a lépcsôkön a templomba...
III.
A templomban hűvös volt. Csendes, alig libbenô szellô bujkált az oszlopok között és csendesen, nesztelenül sepergette a meleget. A templom üres volt, mikor a farizeus belépett. Megállt a középen és körülnézett. Szétvetett lábakkal, gôgösen és büszkén állott és arra gondolt, hogy mennyi mindent köszönhet neki és ôseinek ez a templom. Halk nesz hallatszott hátulról. A farizeus megfordult.
Egy sovány, kis ember surrant be félve és gyáván s alig mert beljebb jönni. Megállt a hátsó oszlopok mellett. Ott leborult s fejét meghajtotta egész a földig. Homlokával a földet súrolta. Halk sóhajokkal vergôdött a földön s néha-néha meg-meglóbálta földön fekvô fejét. Nyilván azt hitte, hogy egészen egyedül van, mert késôbb kissé felemelkedett, széttárta karját és nyögve, nyöszörögve, félig sírva, kínlódva így kiáltott fel:
-- Isten! Légy irgalmas, nekem, bűnösnek!... A farizeus csak állott és nézte a kínlódó embert. Most, hogy felemelkedett, megpillantotta arcát és megismerte. Elôször meglepetten bámult rá, de az nem vette észre. A farizeus arca megelégedett mosolyba szélesedett. Hirtelen összehasonlította életét ennek életével. Boldogan és büszkén érezte, hogy ô mennyivel különb. Büszke tartása még büszkébbé egyenesült. Fejét öntelten csapta fel és nagy gôg ágaskodott benne arra a gondolatra, hogy ôneki nem kell földig hajolnia, hogy íme ô így állhat nyugodtan, öntelten. S ekkor ô is imádkozni kezdett:
-- Isten! Hálát adok neked, hogy nem vagyok, mint egyéb emberek: ragadozók, hamisak, házasságtörôk, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenkint, tizedet adok mindenbôl, amit bírok!...
... Két ember méne föl a templomba, hogy imádkozzanak ... Két ember imádkozott a templomban. Így...
IV.
A nap már eltűnt a templom mögött. A meleg is csökkent, és a templom elôtt érdeklôdô emberek csoportosultak. A kicsiny csoport hullámzott, az emberek elôre meg hátra tolakodtak, zajongtak és élénken mozogtak. Mikor a sovány kis ember lejölt a lépcsôkön, járása nyugodtabb volt, mint felmenet. Szürke szemében már nem volt bizonytalanság, de azért nézésében volt valami keresô. Gyűrött arcvonásai is kisimultak kissé, és egész lényén szétterült valami erôsség. Amint jött lefelé, lassan és nyugodtan, szeme megakadt a kis csoportosuláson. Érdeklôdve ment közelebb, de talán nem állott volna meg, ha nem veszi észre, hogy a kis kör közepén az egyik nyomorék áll ragyogó arccal, pirosan, fölhevülten, égôn, lelkesen beszél, kapkodva, gyorsan. A fiatalabb nyomorék volt:
-- ... már majdnem verekedtünk... akkor jött egy ember ... kis sovány ember volt... -- most hirtelen észrevette ôt és rámutatott -- ô volt... adott nekünk egy-egy sziklust... és azután fölment... alighogy fölment, megint árnyék vetôdött ránk... tudjátok, szeretjük az árnyékot ilyenkor... legalább néhány pillanatra enyhít... de nem néztünk föl... mégis... az árnyék nem mozdult... akkor fölnéztem... nem is tudom már, hogy milyen volt... csak nagyon-nagyon melegen nézett rám... láttam a szemébôl, hogy sajnál... és volt valami benne ... nem tudom mi... mert szegény volt... és mégis olyan hatalmasnak látszott, hogy azt mondtam neki: segíts rajtunk ... így mondtam rajtunk ... azt sem tudom miért, mert az elôbb még verekedtünk... erre hozzánk hajolt és a kezét nyújtotta .. mi megfogtuk a kezét... föl akartam állni... összeszedtem minden erômet, de egész könnyen ment... s akkor csak lenéztem a lábamra... és nem volt rajta egy seb sem... és nem fájt... és egészen ép!... nézzétek!... Nézzétek! ... -- majdnem sírt -- ép, ép a lábam!... és nem fáj!... ép a lábam... és az övé is... látjátok?... és csak bámultam magam elé ... a lábamra ... ô mosolygott ... mosolygott... nem szólt... és továbbment... és a lábam ép!.. a lábam ép!...
És még beszélt szakadatlanul, százszor is ismételve egy és ugyanazt. S az emberek érdeklôdve hallgatták. Mindig újak jöttek, s ô mindig ismételgette. Csak a kis sovány ember maradt ott. Arca sápadt lett, s minél tovább és minél többet hallgatta, annál sápadtabb. Egyszer aztán, mikor talán már tizedszer hallotta ugyanazt, kicsit közelebb lépett és bicsakló hangon kérdezte:
-- Ki volt? ...
-- Nem tudom... sose láttam ...
-- De milyen volt?... -- sürgette a kis sovány ember.
-- Nem tudom... csak azt tudom, hogy nagyon szép szeme volt... volt
valami nagyon fényes a szemében...
A kis sovány ember maga elé bámulva ismételgette:
-- ... valami nagyon fényes a szemében ...
-- ... igen -- csapott le rá a meggyógyult -- fényes és ragyogó...
A kis sovány ember feje a mellére hullt:
-- ... ragyogó ...
Most egy erôteljes, nyugodt, biztos hang szólalt meg:
-- Biztosan az volt, aki az öcsémet is meggyógyította... Egy magas, erôs, fekete férfi állott ott. Mindannyian ránéztek. Az erôs férfi hátramutatott. Az utcán sovány, fiatal, szelídarcú ifjú ment. Feje lefelé volt, látszott, hogy igen elgondolkozva megy, hogy nem lát maga körül semmit.
-- Látjátok -- mutatta az erôs férfi --, ott az öcsém. Vak volt születése óta. S néhány hete lát.
A kis sovány ember hozzáfordult: -- Ki gyógyította meg?
A magas erôs férfi vállatvont: -- Nem is tudom... Hé! -- kiáltott az öccse után. -- Ki az, aki meggyógyított téged?
Az ifjú fölnézett. Szeme ragyogni kezdett és egész arcát elöntötte valami belsô sugárzás: -- A názáreti Jézus... -- mondta csendesen, szelíd hangon, de ahogyan mondta, abban volt valami olyan szép, hogy a kis sovány ember vékony ujjaival hirtelen a szeméhez nyúlt s két kibuggyanó cseppet dörzsölt szét erélyesen. Az ifjú még állt egy ideig és csak nézett föl és az arca ragyogott. Aztán megfordult és elment. A többiek némán állottak. A két meggyógyult is lehajtott fôvel állt. A kis sovány ember hirtelen megfordult és az ifjú után sietett.
-- Várj kérlek -- mondotta. Az ifjú csodálkozva nézett rá:
-- Mit akarsz?
A kis sovány ember zavartan kapta el szemét. Zavartan mondta: -- Szeretném, ha beszélnél valamit róla...
-- Kirôl?
A kis sovány ember nem merte kimondani nevét, de rajongás volt hangjában: -- Arról, aki meggyógyított téged...
Az ifjú arca ismét égni és ragyogni kezdett: -- Még sohasem hallottál róla?
-- De igen... Olyan különös ... Azt hallottam... de még sohasem láttam ... Beszélj, kérlek... mit mondott neked?...
Az ifjú ragyogó arccal, csendesen, nagy-nagy boldogan beszélni kezdett.
V.
A kis sovány ember látta, hogy sok-sok ember izgatottan és nagy buzgalommal igyekszik ki a városból. A kifelé sietôk gyorsan beszéltek, gyorsan mentek, sietve hátra-hátrafordultak és hátra-hátrakiáltottak egy-két szót az utánuk jövôknek. Nem tudta mi van, hogy oly sok ember szalad kifelé s hogy oly izgatottan sietnek, s azért kilépett házából és elfogott egyet a sietôk közül.
-- Hová mentek? Mi történt?
A sietô tovább szaladt, de útközben hátradobta a feleletet: -- A názáreti Jézus elé. Most jön.
A kis sovány ember megrázkódott. Elsápadt s egy percig úgy maradt mozdulatlanul. Aztán ô is gyorsan sietni kezdett kifelé. Alig ment néhány száz lépést, közeledô tömeget látott. Megállt s tehetetlenül érezte, hogy hiába sietett, nem fog látni semmit. Kicsit állt összeesetten, de aztán hirtelen nagy energia ágaskodott fel benne. Körülnézett. Néhány szikomorfa állott az út szélén. Nem sokat gondolkodott. Odalépett az egyikhez s néhány gyors mozdulattal fölkapaszkodott annyira, hogy jól és kényelmesen beláthatott a tömeg közepébe. A tömeg zsivajogva, nyüzsögve közeledett. Középen több idôsebb, napégette ember ment s ezek mind Egy köré csoportosultak.
Ez az Egy, ment nyugodtan, földreszegett fejjel, ajkán alig észrevehetô mosolygás derengett. Amint a tömeg mind közelebb-közelebb jött, a fügefán ülô ember mind izgatottabb lett. Szíve egészen elszorult, késôbb meg hangosan, rendetlenül verni kezdett. Szemével lázasan tapadt a Közeledôre. Most már egészen odaértek. A sovány kis ember a szikomorfán szédülni kezdett. A középen Haladó fölemelte szemeit és ránézett. Szemében olyan barátságos köszöntés volt, mintha régi, nagyon jó ismerôst üdvözölne. A kis sovány ember lehunyta szemét. Alig bírta elviselni ezt a barátságos jó nézést. A középen Haladó most megállt, kicsit felemelte kezét: -- Zakeus! --mondotta szétcsengô hangon -- sietve szállj le, mert ma a te házadban kell maradnom.
A kis sovány ember minden izgatottsága egyszerre elsimult a legteljesebb békévé. Sietve ugrott le a fáról és rohant haza...
VI.
Zakeus ott állott háza küszöbén és várta az érkezôt. A kanyarodónál már föltűnt a tömeg. Élénken beszélgetve jöttek és Zakeus jól tudta, hogy megbotránkoznak azon, hogy a Mester éppen hozzá tér be. De nem bánt semmit, nem látott mást, csak azt, Aki feléje közeledett, nem várt mást, csak Ôt s nyugodtan, derűsen, ragyogó arccal várt. S mikor Jézus ott állt a kapu elôtt, Zakeus hozzálépett:
-- Uram! Te tudod, hogy ki voltam eddig. És tudod, hogy ki akarok lenni. Íme, javaim felét a szegényeknek adom és ha valamiben valakit megcsaltam, négyannyit adok vissza!...
Jézus állott és hallgatta. Arca komoly volt és világított. Fölemelte kezét és megáldotta a házat.
-- Ma lett üdvössége e háznak!...
Nagy csend volt. Mindenki néma csendben állott. Zakeus mélyre hajolt. Majd fölemelkedett, fölnézett a Názáreti szemébe. Arca piros volt és lágy volt, szeme csillogott. Szája nyílott, de nem tudott beszélni...
(1930)
