Helyi Ifjúsági Közösségünk maga is fiatal, mindössze másfél éves múltra tekint vissza (ugyanis leváltunk a "kiöregedett" előző generációs csoporttól). Magyar Sydney-n és egyéb közös programokon már voltunk, de galgamenti találkozón eddig még nem vettünk részt. Jézus azonban segített, hogy Laci atya felkérésének eleget tudjunk tenni: vállaljuk a februári találkozó szervezését, házigazdaságát. Én nem vagyok a tömegrendezvények kedvelője, de Laci atya szavai ("minimális esetben elég, ha csak a helyszínt adjuk") elültették a bogarat a fülembe: nem igaz, hogy mindössze ennyire lennénk képesek… Megígértem neki, hogy megkérdezem a közösségünket, vállalják-e. Ettől a pillanattól kezdve Jézus sínre tette az ügymenetet, és végigvitte tervét a mi közreműködésünkkel.
Folyamatosan kellemes csalódások értek, amik által az Úr felülírta az eddigi tapasztalataimat, és emberileg megmagyarázhatatlan erőt adott nekünk. Első meglepetésem az volt, hogy Közösségünk tagjai közül 7-8-an rögtön igent mondtak: vállalják. A második, hogy a vállalkozók száma az idő előrehaladtával nemhogy csökkent volna, hanem egyre nőtt. Pedig a felkészülés idején a feladatok is egyre halmozódtak. Harmadsorban még kívülről itt jöttek segíteni (pl. az előző generációs ifjúsági csoportból, vagy éppen a szülők, nagyszülők közül). Negyedik kellemes csalódásom az volt, hogy a találkozó előkészítése során egyszer sem fordult elő, hogy valamilyen munkára ne akadt volna jelentkező. Olyan ugyan történt, hogy utólag visszamondták, de mindig azonnal jelentkezett helyettük más önkéntes. Maga a szervezés hónapja ezért Közösségünk lelki épülésére szolgált. Imádsággal kísértük, időt és fáradságot nem kímélve vásároltunk, terveztünk, írtunk, kiviteleztünk, és a közös munka során szorosabb kapcsolatok épültek az eddigi felszínesebbek helyett, rejtett talentumok kerültek elő az eddigi félénkségből. Az egésznek a titka az volt, hogy mindezt Jézussal akartuk csinálni, nem önerőből. „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építő. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, őrzője hasztalan virraszt. Hiába keltek hajnal előtt, s feküsztök későn, hiába esztek verejtékes kenyeret, pihentében is megáldja az Úr, akit szeret.” (126. zsoltár)
Maga a lebonyolítás pedig már csak hab volt a tortán. Aznap fiataljaink korán keltek, időben érkeztek, megbízhatóan elvégezték a személyenként rájuk bízott feladatokat. Az ígért 10 fiatalunk helyett 15 jött el, köztük 4 olyan is, aki előre kijelentette, hogy nem tud részt venni. Volt köztük, aki betegség miatt csak délelőtt akart maradni, de a szolgálat során megfeledkezett betegségéről, és már nem akart hazamenni… Volt olyan nyolcadikosunk, aki a családi síelésről maradt itthon, hogy lelkesen szolgálhasson… Így a vendégeknek csupán annyi volt a dolguk, hogy a napirend pontos betartását, a korrekt szervezést és a gondoskodó szeretetet élvezzék. Én pedig nem győztem egyik ámulatból a másikba esni és hálálkodni Jézusnak, hogy a helyi Ifjúsági Közösségünket hogy’ összerázta, összekovácsolta, milyen csodálatos, önfeláldozó szeretetszolgálatra tanította, és hogy ők ezt milyen örömmel tanulták el Tőle!
Számomra a legkritikusabb pont az esti takarítás volt. Az egész napos munka során mindnyájan elfáradtunk, a legkönnyebb lett volna szó nélkül lelépni. Jézus újabb ajándéka: mégis 12 fiatal maradt itt, sőt még 2 családanya jött (gyermekeit otthon hagyva) segíteni, így villámgyorsan végeztünk a 17 helyiség rendbetételével. Nekem ez volt a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy fiataljaink ráéreztek a szolgálat örömének ízére.
Számomra tehát ez a találkozó egy Istenélmény volt, a szó legszorosabb értelmében: a bőkezű Jézus milliónyi apróbb és nagyobb ajándéka, aki végig itt volt köztünk. Hiszen nemcsak „ketten vagy hárman”, hanem az egyházközségből 30-40-en mozdultunk meg, és a vendégekkel együtt közel 100-an, az Ő nevében jöttünk össze.
Közösségünk utólag szentségimádás keretében, Jézus jelenlétében értékelte ki a találkozón szerzett tapasztalatait. Következzen most egy rövid ízelítő az ott elhangzottakból:
- (egyetemista fiú) a szentgyónás során az Úr begyógyította a félelmeimet. Ez a gyógyulás volt a 3. legnagyobb lelki élményem az elmúlt években.
- (11.-es lány) nem lelkesedtem a felkészüléskor, de aznap az 1. pillanattól feloldódtam a sok fiatal között, és nem bántam meg egy cseppet sem. Általában úgy szokott lenni velem, mint most is: fásultan jövök, és feltöltődve megyek haza. A kiscsoportban egyetemistákkal kerültem egybe, akik a beszélgetés során segítettek nekem. A felkészülés során aggódtam, hogyan tudom teljesíteni a vállalt feladatomat, de az Úrtól az utolsó napon megkaptam a segítséget.
- 3-an veresi lányok (8., 8. és 9.-es) még az eddiginél is jobban összekovácsolódtunk, bizalmasabb kapcsolatba kerültünk
- (8.-os lány) jól bírtam a munkát
- (8.-os lány) én még a veresi csoportban is új vagyok, ezért inkább a helybeliekkel ismerkedtem, nem a vendégekkel
- (9.-es fiú) az előkészület során nem vártam semmit az egésztől, a szolgálatban azonban kiteljesedtem
- (egyetemista fiú) nem jelentkeztem, de tudtam, hogy mégis itt leszek. Ehhez képest nagy szolgálatot vállaltam, igaz, hátsó szándékkal. Még így sem bántam meg, az Úr ezen keresztül is bőven megáldott.
- (egyetemista fiú) én sem jelentkeztem, de tudtam, hogy mégis segítek majd egy kicsit. Ez a kicsi nekem mégis sok energiámba telt, és hálás vagyok az Úrnak, hogy amikor kellett, a nap folyamán tudtam egyedül is lenni, mert most erre volt szükségem.
- (részletek egy 8.-os lány írásából:) A találkozón nem a nő volt a főszereplő, szerintem mégis jelentős hangsúlyt kapott, amikor a kiscsoportos beszélgetésben a férfiakkal foglalkoztunk, az irántuk való elvárásainkkal, és a nekik nyújtható segítségünkkel. Magam - többekkel együtt - ezután a beszélgetés után „döbbentem rá”, hogy egy nőnek mekkora felelősség van a vállán. A kiscsoportos beszélgetés számomra nemcsak nagyon tanulságos volt, hanem annak is örültem, hogy a kiscsoport tagjai könnyen elmondták véleményüket, tapasztalataikat a témáról. Nagyon tetszett a nap végén a szentségimádás és az azt követő szentmise. A szentségimádáson jó volt a találkozó résztvevőivel együtt átgondolni a napot, a találkozóra való készülésünket, és hogy mit adhattam hozzá én ahhoz, hogy a találkozó minél jobb és örömtelibb lehessen. Jó volt arra gondolni, hogy mennyi ajándékot kaptam, és mennyi barátot szereztem azon a napon. Számomra ezért volt jó, és értékes az a nap.
Papként ezúton fejezem ki hálámat elsősorban Jézusnak, aki az egészet megtervezte, és ilyen gyarló munkatársakon keresztül is, a mi épülésünkkel egybekötve végigvitte. Másodsorban Laci atyának és szervezőgárdájának (a Kisebb Testvéreknek), akik megbíztak minket/bennünk és tapasztalataikkal, munkájukkal segítettek ezen az úton. Harmadsorban Ifjúsági Közösségünk tagjainak, a példás és önzetlen szolgálatkészségükért és szeretetükért. Ékes bizonyítékát adták érettségüknek, és nemcsak üres beszédben megmutatkozó hitüknek, elkötelezettségüknek. Negyedrészt megköszönöm azoknak a felnőtteknek a segítségét is, akik ugyan nem voltak szem előtt, de eljöttek a háttérben főzni, bevásárolni, ajándékot készíteni, süteményt sütni (kb. 20 tálcányit!), takarítani; kétkezi munkával vagy akár anyagilag, legfőképpen pedig imádsággal támogattak minket.
Balázs atya
