Egy csepp eső
Nehéz dolgom van. Nehéz, mert igen kevés tapasztalattal rendelkezem az ilyen és ehhez hasonló lelki napokról, találkozókról. Nem tudom igazából mivel összehasonlítani. Szervező, segítő és résztvevő is voltam egy személyben. Egyet tudtam, minél inkább átadom magam, annál inkább tökéletesen lehet azt a csöppnyi titkot megélni, amiért összejöttünk aznap. Nehéz megfogalmazni azt az együtt töltött pár órát. Legyen egy metafora, az én metaforám, melyen keresztül megmutatnám mi is történt Gödöllőn egy március 20.-i, napsütéses napon. Mindazoknak az érdeklődőknek, akiknek nem volt lehetőségük a galgás találkozón velünk lenni.
Mi voltunk az eső aznap.
Minden cseppje, egy-egy önálló személyiség.
Minden cseppje, egy cél, bánat, öröm, gyász, elhivatottság, közösségi szellem, valami ami idehozta.
Minden cseppje, egy-egy pillanata a napnak: játékos versengés a sorversenyben, örömteli, amikor pontot szerzett a csapat vagy eredményt hirdettek.
Persze személyes és elgondolkodtató cseppek is akadtak a beszélgetések körében, itt lágyan szitált az esőnk.
A szentségimádáskor, ez az eső szünetelt, s egy sejtelem - mint eső után a szivárvány megjelenése - mindenki tekintetét egy felé fordította.
Voltak súlyos, nehéz cseppek is az esőben, melyek a történelem súlyát, fájdalmát hordozták magukban a felelevenített boldogok képében.
Személyes cseppek is voltak, melyek Oloffson Placid atya élményeiben tárultak elénk az átkos korról, keserédességgel.
Végül is minden csepp egy helyre hullott, bele az óceánba. Minden csepp a maga útját járta és bármi is volt annak tartalma, célja, útja végén az óceánba hullott. Ez volt a mi galgás ifjúsági találkozónk.
Szerintem, ki egyszer már látta az óceánt, nem feledi és előbb utóbb, újra vágyja látni.
