Már szinte hagyománynak tekintjük, hogy húsvét vasárnap a fiatalok locsolóbált rendeznek, hiszen örömünket sokféleképpen próbáljuk kifejezni. A „bál” szót már csak megszokásból használjuk, mivel mondhatom bátran, hogy a mai fiatalsághoz a bulizás áll inkább közelebb.
A kastély templom mögötti régi hittantermeket használjuk egy úgynevezett klub helységnek, ahol hétről hétre megfordulunk, hogy jól érezzük magunkat, és kultúráltan tudjunk együtt szórakozni. A klubot kitakarítottuk, és többen beletettük áldozatunkat, hogy még szebb és hangulatosabb legyen kedvelt kis helységünk (lépcsőjavítás, függönymosás stb.) Vasárnap, a húsvéti ünnepi szentmise után kezdődött a buli, ahová több, mint 60-an jöttek. Bevallom, nem számítottunk ilyen sok fiatalra (mert a tapasztalat eddig az volt, hogy ilyenkor csekélyebb szokott lenni a részvétel). Az egyik teremben táncolunk, a másikban pedig hangulatos világítás mellett lehetett beszélgetni, teázni.
A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Szeretném megosztani veletek, hogy miként kellett tanúságot tennem azon az estén. A lourdes-i barlanghoz mentem ki a ’zajból’ a csöndbe, hogy imádkozzam, amikor egy olyan srác jött oda hozzám a buliból, aki nem a közösségünk tagja, és utóbb kiderült, hogy még meg sincs keresztelve (a buliba egy ismerős révén jött el). Kérdezte, hogy mit csinálok? Egy másodperc akkor hosszabbnak tűnt, mert végigfutott bennem az összes lehetőség, hogy mit válaszolhatnék. Persze logikus lenne a válasz, hogy egyértelműen elmondom, hogy imádkoztam, de a kísértés minden ilyen alkalommal várja a pillanatot, hogy mikor sújtson le, és éreztesse bennem, hogy ez „ciki”. Szerintem nem mondtam újat ezzel; mindenkivel történt már ilyen. A pillanat elteltével mondhatni „természetesen” azt válaszoltam, hogy imádkoztam kicsit. Kérdeztem, hogy hisz e Istenben. Ekkor tudtam meg, hogy meg sincs keresztelve, és hogy sok rossz dolog történt már vele, de ennek ellenére minden nap imádkozik. Meséltem neki a közösségünkről, és hívtam, hogyha lenne kedve hozzánk csatlakozni, akkor szívesen látjuk.
A beszélgetés nem volt több 10 percnél, de láttam rajta, hogy olyan sokat jelentett számára. Pusztán az, hogy valakivel beszélhetett arról, amiről talán még a szülei vagy a barátai sem tudnak. Éreztem az Isten tervét ebben a pár percben.
A bulin jól éreztük magunk (több ember is mondta, ezért mertem többes számban írni), igaz van még sok minden, amiben fejlődnünk kell. Azért vagyunk ebben a közösségben, hogy segítsük egymást a Jóisten felé vezető úton.
Felelősek vagyunk egymásért! Ezt nem szabad elfelejtenünk!
