Kérdések és válaszok. Annyi mindent összezavar a világ, kifordítja a legjobb embereket is a bőrükből, és elvesztik mindenüket. Pedig ők aztán fel voltak vértezve minden ellen. Vagy mégsem?
Tegnap, ahogy a hídon ültem azokról gondolkodtam, akik részt vettek az életemben, akik szépen sorban elmaradtak mellőlem, és akiknek életén változtattam, amíg ők az enyémet formálták. Voltak benne szép részek, rosszak, fájdalmasak. De mind az enyém volt. Az enyémek lettek e csillogó-szikrázó emlékek, és nem tudok soha többé létezni nélkülük. Van, hogy kitörölnék, átugranék részeket, de amikor végigfuttatom az eseményeket, hogy mit tennék helyette, rájövök, hogy az egész életemet alapjaiban rengetné meg az az apró döntés, amit másképp tennék. A folyó lomhán fodrozódott alattam, és elmélyülve néztem a nem látható tükörképemet. Nem látszott, hiszen sötét volt, csak a város kivilágítása maradt benne, az sem állandóan, hanem ugrálva, mindig máshogy. Az összkép azonban ugyanaz maradt. Mert a víz nem változott, ahogyan a fények sem.
Az jutott eszembe, hogy mi pontosan ugyanilyenek vagyunk. Nem változunk igazán sokat azokhoz az alapokhoz képest, amit elsajátítunk, csak ritkán. Ezek kivételével pedig pontosan úgy módosulnak a meglátásaink, ahogy a vízen pattognak a fénycsóvák. Mindegyik, egytől egyig mindben mi vagyunk ott, a teljes valónkkal, és egy idegen, aki kívülről nézi a dolgokat, csak ezt a megmagyarázhatatlan és ugyanakkor természetes apró mozzanatokat látja. De az összefüggéseket, a miérteket még olykor-olykor mi sem vagyunk képesek felfogni. Csak hónapokkal, évekkel később világít rá az értelem, hogy ott és akkor miért úgy döntöttünk. Nem érdemes hajkurászni, inkább meg kell békélni vele, mert annak, hogy össze-vissza sebezzük magunkat nincs értelme. Eközben elmennek mellettünk életünk következő lépései, és utána már nehéz összeszedni a darabokat, és újra elindulni a nekünk szánt ösvényen.
Bizony, mert ilyen is van, és aki megtalálja, az valójában az élet értelmét találta meg. Istent. Az harmóniába kerül a világgal, önmagával, és nem szeretne más lenni, mint ami neki jutott. Nem kutat fénylő csillagok után a vízben, mert jól tudja, hogy a csillaghoz vezető út felfelé van, nem pedig lefelé.
Néztem a vizet, és elmosta belőlem a rosszat, nem tudtam már rosszra emlékezni. Mert mindenben azt az összecsengést fedeztem fel, amit kerestem. Amire eddig még sohasem bukkantam rá. Nehéz azt az érzést leírni, olyasmi, mint amikor érzed a talpad alatt a hangyát, meghallod a messzi magasból a sirály rikoltását, megremeg a híd alattad a villamostól, de tudod, hogy ez benned visszhangot kelt, és befogadod a világot. A szívedbe. És minden kerek, igaz és szép lesz.
Megmarad a fájdalom, a keserűség, a bosszankodás benned a rossz iránt, de már felül tudsz emelkedni rajta, mert nem nyomott el a teljes keserűség, önmarcangolás, bánat, epekedés, hanem megértetted, hogy ennek kell lennie a motornak. Annak, ami téged előrevisz azért, hogy ilyen ne legyen. Mert megismerted már a legszebb harmóniát, a világ összes gondját az összes boldogságával, és tudod, hogy mi a cél. Az ég felé vezető úton leled.
