Sima egyenes falú üvegpohár voltam, semmi különös mondhatnánk. De néha, ha ott felejtettek a Nap útjában, én csillogva tükröztem vissza az engem érő mézfényt. Néha színes terítőre kerültem, és úgy éreztem, hogy az abrosz virágai áttetszőségem részévé válnak, egy kicsit margaréta lettem és harmattól gyöngyöző fű. Néha utaztam, piknikeztem, sok színes folyadéknak adtam ideiglenes szállást. Büszke voltam magamra, mert sosem repedtem meg, pedig nem egyszer koccantam össze a féltékeny bögrékkel, bírtam a forró vizet, és mindig rendelkezésre álltam.
Egy nap azonban valahogyan, bizonyára véletlenül, figyelmetlenségből az asztal szélére kerültem. Félve néztem le a mélybe, és a fehér kövek kihívóan nevettek vissza rám. Tudták, hogy ők az erősebbek. De én bíztam! Nem hiába raktak az asztal szélére! Lehet, hogy pár perc, és újra szükség lehet rám. Vártam… Ó az a szörnyű bizonytalanság! Lehet, hogy mégsem kellek, hát még sem kellek? Órák teltek el, én pedig reszkettem. Egy idő után aztán eltűnt a félelem, és vártam az esést. Csend volt és üresség, bennem és rajtam kívül.
Pillanatok alatt történt. Csak egy rossz mozdulat. A fájdalom repedéseket vájt üvegtestembe. Meglepődve néztem a finom és csillogó port, mely még szilánkjaimnál is kisebb volt. Sosem hittem volna, hogy ilyen összetett és szép vagyok belül…Iszonyúan fájt mindenem, ennyire emlékszem. Aztán valaki elkezdte felszedegetni az éles darabkáimat. Egy tenyérben voltam, hatalmas tenyérben! És minden egyes darabkám! Már nem szenvedtem annyira, és megnyugtató melegséget éreztem.
Vitt engem az a hatalmas tenyér, sokáig, végül nagyon óvatosan egy színes lapra tett. Hirtelen elvakított a fény. Ahogy láttam az éles, kisebb nagyobb részeim, újra belém hasított a fájdalom és a hiány. Eggyé akartam válni újra, könnyek közt kiáltottam: „Gyógyíts meg!”…, de úgy tűnt, hogy ez lehetetlen. Mégis vártam valamire, és a várakozásban nagyon halk duruzsolást hallottam. A nyugtató hangok hatására éreztem, ahogyan lassan álmosodom, majd lecsukódnak csillogó kristályszemeim.
Az asztalon ébredtem. Semmim sem fájt, de nagyon furcsán éreztem magam. Színes gömbök feküdtek rajtam. Egy gyerekkéz nyúlt nagyon óvatosan felém:
- Papa, vehetek még cukorkát? Vigyázok a tálkára nagyon!
- Vehetsz, persze. De a nagyinak egy szót se!
A gyerkőc pajkosan elmosolyodott, és elvett rólam egy zöld színű gombócot. Most néztem először körül: kávéscsészék, süteményes tálkák üldögéltek mellettem…és egy fém cukortartó!
Láttam magam!
A cukortartó öblös hasán egy gyönyörű kristálytálka képe pihent, szilánkok és repedések nélkül; a fényt pedig ezer irányban tükrözte vissza.
Szabina
