Úgy hét óra lehetett. A tűz vígan lobogott. Rajta vidáman rotyogott egy vasdeszkán pár szelet hagyma néhány virsli társaságában. A tűz valami értelmeset vélt felfedezni a rotyogásban: eleinte nem értette, majd egyre tisztábban, míg végül teljesen. A virsli énekelt:
– Boldog vagyok, mert megsütnek…
Nem értette. Ezért megkérdezte, miért.
– Nézz körül! Mit látsz? – felelte a virsli.
A tűz körbetekintett és embereket látott maga körül félkörívben, többségük kerekes székekben: volt, aki jóízűen evett, volt, aki etetett, volt, aki lelkendezve mesélt valamit az életéből.
Ekkor egy fiú lépett hozzá és táplálékul pár csontszáraz rózsatövet és deszkát tett rá, majd pár virslit és hagymát vett le a vasdeszkáról és a kerekes székeseknek osztotta vidám tánclépések kíséretében. Távolabb, egy asztalnál másik két suhanc: egyikük bodzaszörpöt kevert, majd poharakba töltötte és kínálgatta, másikuk kenyeret szelt és osztotta a virsli és a hagyma mellé.
A közelben magaslott egy szálas fűzfa. Leveleit meg-meglibbentette az esti szellő.
– Látod, – törte meg a tűz szemlélődését a virsli – az imént elvitt társaimnak hogyan örvendeztek a körülötted ülők? Magad is hallhattad, amint mondták: „Ünnepi nap a mai, ilyen fenségeset még nem is ettünk, mióta itt lakunk!” Ezért örülök oly nagyon.
A tűznek eszébe jutott, hogy neki is felettébb örültek, amikor életre keltette a fiú, aki az imént az új virsliket hozta. Büszke volt magára, mert azon ritka tüzek egyike volt, akiket egyetlen gyufával lobbantottak lángra…
– Búcsúzom tőled, tűz. Jó lobogást! – köszönt el a virsli.
A fiú újra a tűzhöz lépett és többi társával együtt elvitte a virslit és pár finomra sült hagymát. Újabb virslik és hagymák érkeztek és mind ujjongtak. A tűz boldog-szorgalmasan igyekezett úgy égni, hogy minél ízesebbre süsse őket.
A vaslemez tartalmát újra kicserélték. Ezek elmesélték, hogy különlegesek, mert a kenyérvágó fiú számára vették őket – egyszerűek – nincs bennük fűszer. Végül az utolsó virsli is megsült. Majd az utolsó hagyma és még pár szelet kenyér.
A három fiú a tűz mellé telepedett, háttal annak, kerekes székes barátaikkal kört alkottak. Egyikük elmesélte, hogyan volt kórházban kétoldali tüdőgyulladással és mennyire fájt neki, hogy nem lehetett vele a Bibliája. Egy másik elmesélte, hogy az édesanyja már csak egyszer fogja meglátogatni, mert halálos beteg. Megkérték a fiúkat, hogy foglalják imáikba őket. Végül imára kulcsolt kézzel hálát adtak ezért a különleges-fenséges nyár-estéért.
Az ima végén keresztet vetettek, a fiúk felálltak és egyenként kisérték vissza szobájukba barátaikat. A tűz is érezte, hogy lassan vége – már csak parázslott, nem is raktak rá többet. A fűzfa halkan susogott:
– Bocsáss meg tűz, hogy kihallgattam iménti beszélgetésedet a virslivel.
A tűz meglepődött – az imént a virsli, most meg a fűzfa –, de barátságosan válaszolt neki:
– Megbocsátok. Csak arra kérlek, – ugyanis hamarosan leöntenek vízzel és meghalok,– susogd bele a világba ezt a boldogságot, amit láttál ma este.
– Rendben, belesusogom, örömmel. Sajnálom, hogy el kell menned…
– Hagyd el, ez az élet rendje. Boldogan megyek, mert boldogan éltem.
A fiú, aki a bodzaszörpöt készítette, jött és egy vödör vízzel végzett a tűzzel. A vacsora hulladékát is összeszedték. A dolgok a helyükre kerültek. Elcsendesedett a kert. A fűzfa szerette volna a tűz boldogságát mihamarabb továbbadni valakinek, de senkit sem talált. Ekkor borzolta meg leveleit az esti szél.
– Drága szél! Én helyhez vagyok kötve, te nem. Kérlek, vidd hírét a virsli és a tűz – és most már az én – boldogságomnak is!
– Hírül viszem. Tudom, mit viszek, mert láttam, én is – én tápláltam a tüzet.
A fiúk autóba szálltak és süvítettek át a városon. Hazafelé tartottak. A szél körülölelte az autót és hallgatózott.
– Tudod, – szólt a tűzrakó a kenyérszelőhöz – nem igen volt kedvem ehhez a sütögetéshez… Amikor mondtad, hogy hőségriadó és viharjelzés, kissé reménykedtem, hogy mégsem fogunk sütögetni, de azt gondoltam, rábízom az Úrra, legyen meg az Ő akarata. Kimondhatatlanul jól esett, hogy Zsuzsóék már a parkolóban vártak ránk. Aztán ami a portán történt. Egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy ma nem sütögetünk… És ekkor csodálatos módon megjelent az otthon vezetője és egyetlen szavával elintézett mindent, hogy ezen a csudálatos estén részt vehessünk. Fantasztikus volt, hogy ilyen kevesen szolgáltunk és mégis nagyon jól éreztük magunkat. Elképesztő, hogy szinte minden, amit vettünk, el is fogyott.
– Igen, jó volt megtapasztalni Gondviselését. Szerintem Ő küldte segítségünkre a vezetőt.
– Bezony, az nagy volt… – merengett el, majd az ismerős jobbkanyar láttán – hamarosan hazaérünk. Akkor, ahogy megbeszéltük, ez a három sör még a tied és így rendben vagyunk.
– Igen, igen, így fele-fele álltuk a költségeket.
Az autó fékezett, a szél elült körüle. Ketten kiszálltak, majd a harmadik is hazament, szavakba nem önthető, hálatelt lélekkel.
Az otthon tűzrakó helye azóta is várva várja, hogy újra boldog-lobogó tűznek adhasson otthont.
