Június elseje, este fél hét.
Befogadási szentmise. A szentbeszéd vége felé járunk, de nem tudom követni. Azt sem tudom, mivel kezdődött. Az Evangéliumra is csak azért emlékszem, mert reggel egyszer már elolvastam. Csak ülök ministráns helyemen, és bágyadtan meredek a köztem és a nép közt lebegő semmire…
A templomban füllesztő a hőség és fullasztó a fülledtség. Ahhoz képest, hogy nyár eleje van, úgy tombol a kánikula, mintha már Szent István királyunkat ünnepelnénk. Mindenkiről folyik a veríték. Jómagam percenként nyúlok homlokomhoz, ahol a hajam kezdődik, hol jobb, hol bal kézzel, attól függően, hogy melyik tenyerem szárazabb. Egy idő után minden figyelmemet ez a tevékenység köti le. Néha feltekintek, és látom, hogy a hívek közül is csak az nem fészkelődik-törülközik, aki már az álom sekélyesében ringatózik.
Elszégyellem magam, hogy nem Péter atyára figyelek, s megpróbálok változtatni ezen. A beszédre összpontosítva éppen elcsípem a szentbeszéd végét. Így kellő időben tudom mondani, hogy Isten fizesse meg.
Erre a mondatra a bóbiskolók is felkapják a fejüket, és nekikészülnek, hogy mindjárt felállunk a hiszekegyhez. Ám csak a befogadandók állnak fel, így többek feje újból lekonyul. Nekem a szemem Péter atyán függ, de gondolataim másfelé kalandoznak. Közben kezem egyre sűrűbben utazik a homlokomhoz, meg vissza. Egyre nehezebb a lélegzés. A levegő mind súlyosabb és páradúsabb. Krisztián a templom másik végében résnyire nyitja az egyik bejárati ajtót.
"Miért nem tovább?" jajdulok fel magamban, majd arra gondolok, hogy Péter atya szólhatna neki, hogy tárja ki bátran. De ő nem törődik az ajtóval. A befogadásra várókhoz és kezeseikhez beszél. Azok állva hallgatják, és néha válaszolnak az előre megbeszélt rend szerint. Atya odaér, hogy azt a befogadandót, aki a keresztség szentsége előtt áll, megkeni szent olajjal. Az oltárhoz megy, elveszi a tégelyt, majd odamegy az egyik álló leányhoz. Belemártja hüvelykujját az olajba, és már emeli kezét a lány homloka felé, de annak ijedt tekintete megtorpantja.
"Nem te vagy az?" kérdezi. Kissé túl határozott fejrázás a válasz. Hirtelen mindenki elkezd figyelni. Nincs egy pisszenés sem, de a levegő olyan feszült a koncentrálástól, hogy szunyókálók is magukhoz térnek. Péter atya körülnéz. Erre egy másik leány tesz egy félénk lépést felé.
"Ó, hát te vagy az!" mosolyodik el. A hívek seregén halk kacagás morajlik át. Ettől egy csapásra megváltozik a templom légköre. Az előbbi fülledt, álmosító, párás, nehéz levegő egy pillanat alatt üdévé, könnyeddé, derűssé válik, pedig az ajtó továbbra is csak résnyire van nyitva. Mindenki éber, mindenki atyára figyel, aki olajkeresztet rajzol az elébe lépő leány homlokára, majd mosolyogva visszajön, leteszi a tégelyt az oltárra, megtörli a kezét, majd folytatja a szertartást.
Tűnődve fürkészem az arcát. Vajon az ő ötlete volt ez a trükk, vagy tudta nélkül a Szentlélek vitte végbe?
