Az M1, július 24-i, „Amikor gyermek voltam” című műsorában Pál Feri atyával beszélgettünk. Az adást újranézve megütötte a fülem egy izgalmas gondolat:
"…Személyes életünkben (pályaválasztás, útkeresés), önmegvalósításunk témájára is vonatkozóan hajlamosak vagyunk beleveszni az élet feltételeinek biztosításába. S így az egész életünket szép lassan arra áldozzuk, hogy bizonyos föltételeket biztosítsunk, amik aztán majd lehetővé tesznek valamit. Azt gondoljuk, hogy, „lenne az a nagyon fontos dolog", amiért érdemes élni, de most először el kell foglalni magunkat, hogy annak a „nagydolognak” a feltétele biztosítva legyen.
Ez tulajdonképpen az egyház vonatkozásában is így van. Az egyháznak, illetve a közösségeknek is megvan az a kísértése (például az egyház a maga intézményeivel, struktúrájával), hogy azzal legyen elfoglalva, hogy ezeknek az intézményeknek a „föltételeit” próbálja biztosítani, s ezek után, ha ezen föltételek biztosítottak, akkor majd a szolgálatát is el tudja végezni. S eközben pedig - én azt gondolom - az a csodálatos az evangéliumban, hogy ahhoz, hogy egyénileg, vagy közösségben, Isten szándéka szerint szolgáljunk egy másik embert, ennek semmilyen föltétele nincs.
Oly értelemben nincs, hogy semmi sem akadályoz meg engem abban, hogy valamiképpen szolgáljak egy másik embert. Lehet, hogy úgy nem tudom, ahogy én szerettem volna, de az emberi élettel mindig adva van annak a lehetősége, hogy szolgáljak valakit, valahogyan, Isten szándéka szerint. Ez - azt hiszem - hatalmas szabadságot adhat mindnyájunknak.
Szabadságot abban, hogy ne a saját létezésünk feltételeit akarjuk mindenáron megteremteni, és adott esetben, ebben teljesen elvesszünk. Ennek mai szimbólum a pénz. Pénzre van szükségem ahhoz, hogy megtegyek valamit, ami fontosabb, mint a pénz.
Ebbe azonban nagyon könnyen beleveszünk, belekavarodunk…"
