Nézem a természetet s felfigyelek arra a benne rejlő erőre, amely oly csendes és láthatatlan, hogy az emberek csak nem isoly rég fedezték fel – s amely mégis oly hatalmas, hogy áthatja az egész világot: felfigyelek a gravitációra.
A gravitáció következtében repülnek a madarak az égen, ez tartja a hegyeket a helyükön, ettől hullanak a falevelek a földre s ez tartja meg a bolygókat pályájukon…
Isten erejére és jelenlétére nincs ennél egyszerűbb jelkép, hasonlat:
Az agyamon szenvedés jelei villannak át:
kínzókamrák…
koncentrációs táborok…
az éhínség pusztításai…
háború mozzanatai…
kórházi jelenetek…
balesetek…
És mindegyikben ott látom Őt, jelen oly csendben és észrevehetetlenül, mint a gravitáció…
Összegyűjtök ezernyi fájdalmas pillanatot, jelenetet életembeől:
Unalmat és csalódottságot…
Fájdalmat, idegeskedést, visszautasítást…
Értelmetlenséget és kétségbeesést…
És mindegyik jelentben ott észem az Ő csendes jelenlétét.
A gravitációhoz hasonlóan a világ minden sarkában és zugában felfedezem erejét:
A világmindenség egyetlen pontja, …
Az idő egyetlen pillanata sem menekülhet előle…
Mert mindent átjár.
Azután megszemlélem szeretetét is, amely olyan, mint a gravitáció:
Hallom Pál kiáltását, hogy Isten szeretetétől semmi sem választhat el (Róm 8,31.39).
Idézzem emlékezetembe azokat az érzelmeket és pillanatokat, amikor küzdöttem szeretete ellen – mindhiába, hisz szeretete ellenállhatatlan!
Tudatosul bennem, hogy Isten állandóan vonzotta szívemet…
A vonzást, a gravitációhoz hasonlóan sosem lehetett érezni.
De néhány kegyelmi pillanatban Isten hívását, „húzását” nem lehetett nem észrevenni s ezekre most örömmel visszaemlékezem.
Mikor éreztem utoljára ilyen vonzást?
Nem tegnap? Miért nem?
Befejezésül elengedem magam.
Alávetem magam ennek az isteni erőnek, ahogy testem is megadja magát a gravitációnak…
(Anthony de Mello: Forrás fakad)
