Merre tarthatok a hitemben? Hogy tudom megszólítani Istent? Léteznek „Istenmérgezettek?” Miért tudunk eljutni ebbe az állapotba, ha eljutunk? Mikor lehetünk legmélyebben Istennel? Hangosan gondolkodva és saját istenélményemen keresztül keresem ezekre a választ.
Azt gondolom, hogy az istenkeresés általánosságban véve folyamatos. Van, mikor intenzívebb és van, mikor egyáltalán nincs rá szükség. De sosem tudjuk azt mondani, hogy én megtaláltam a Hozzá vezető utat. Állandó interaktív és formálódó kapcsolatban vagyok Istennel.
Nekem Isten útja egy „b” terv volt, és aztán szépen lassan vált „a” tervvé. Felnőtt megtérő vagyok.
Sokáig nem voltam megkeresztelve. 12 éves koromig azt sem tudtam, hogy kell imádkozni, vagy hogy ki is az az Isten. Aztán egy egyházi gimnáziumba kerültem, ott kezdtem megismerkedni az alapokkal. Volt egy erőskezű hittan tanárom, aki a tankönyvek legvégén lévő 10-12 sárga oldalt mindig kikérdezte, komoly felelések, témazárók voltak. Szigorú rendszer volt, de szerettem. Akkoriban jártam legtöbbet templomba, minden szombaton vagy vasárnap ott voltam a miséken.
Ma, ha én ilyet csinálnék egy osztályban, a teológiai szaktudással felvértezett szülők és a világi tanár kollégák számon kérnének. Ugyanis ma egy önkormányzati iskolában nem bevett szokás korrekt hittanórákat tartani.
Miközben tanítottam a gyerekeket, sokszor kérdeztem őket, kinek volt már, milyen volt az istenélménye. Sok gyerek mesélt az elsőstől kezdve a végzős gimnazistáig, hogy milyen csodálatos élményük volt, érezték, hogy átjárja őket a Szentlélek. Nekem nem volt ilyen „katarzis” élményem, és azt kezdtem érezni, hogy napról napra egyre „hiteltelenebb” leszek ezáltal.
A másik dolog, ami egyre inkább aggodalommal töltött el, hogy szeretnék egyről a kettőre jutni. Nehéz előrébb és feljebb kerülni az egyházi ranglétrán is. Kicsit „se fia borjaként” haladok a - saját megfogalmazásban - „teológiai életpálya modellemen”.
Ady Endre verse jut eszembe legelőször a hitemmel kapcsolatban.
„Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott…”
Azért tudok ezzel a verssel azonosulni, mert sok bizonytalanság van az életemben. Tagadok, lázadok, kételkedek, félek és közben szeretem Istent. Fel sem tudom mérni, hogy mekkora jelentősége és mennyi áldása van az életemben, de rájövök, hogy nem tudok róla mélyen beszélni. Ez az élet rendje? Ciklikusan kell ennek történnie? Egyszer közel vagyunk Istenhez, máskor meg messze?
Sajnos nem túl sűrűn tudok időt szakítani az elcsendesedésre, hogy Istenhez forduljak. Vágyom egy elmélyült és őszinte kapcsolatra Istennel, mert nem lehet nélküle élni, csak nehéz ezt az állapotot megteremteni. Talán Jóbra hasonlítok ebben a legjobban, aki az igaz, őszinte Istenélményét írja le. Szenved, de elviseli. De a szeretetkapcsolatban Péter hitvallása jut eszembe. Nem kell tennem semmit, csak odafordulnom nyitott szívvel. Istennek már ez is elég. Nem tudom leírni azokat a sugallatokat, amikor történnek velem az események és mindent kereknek érzek. Akkor csak hálát adni tudok és megköszönni, hogy engem választott ki és részese lettem a tervének.
Ezekkel együtt véve tudom azt mondani, az eltávolodásaimmal, a közeledéseimmel, hogy Isten velem van, és a gondviselése elkísér és nem hagy el, mert hiszek hitetlenül Istenben.
