Sziasztok! Panni vagyok és a kedvenc ételem a palacsinta. Körülbelül ennyit tudtam kinyögni azon a missziós összejövetelen, ahol életemben először találkoztam azokkal a csapattársaimmal, akikkel később három hónapig éltem. Ott álltam egy teremben, kínosan feszengve és csupa amerikai vett körül. Eléggé ki is voltam merülve, mert pont azokban a napokban fejeztem be a szakdogámat. Így főleg a Szabó Ervin Könyvtár és a missziós megbeszélések között ingáztam. Azért mentem ezekre a megbeszélésekre, mert egy pár hónapos külmissziós útra készültem. Erről a missziós útról szeretnék majd beszámolni nektek is, mert számomra egy hatalmas élmény volt, ami rengeteget formált azon, ahogy az életemről gondolkozom.
Viszont ennél sokkal korábban kezdődött az a történet, amiről a következő bejegyzésekben szeretnék írni. Az egész onnan indult, amikor 16 éves koromban leutaztam a Balaton partra egy olyan angol táborba, amit keresztények szerveztek. Tudtam, hogy fogunk lelki témákról beszélgetni, úgy voltam vele, hogy belefér, a végén még hallok valami érdekeset, de a lényeg úgyis a Balaton part. Igazából csak a nyelvvizsgára szerettem volna felkészülni, de ennél sokkal több minden történt. Eszembe sem jutott, hogy az a Valaki, aki helyett én már évek óta próbáltam valaki mást keresni az életembe, ott fog megtalálni. Mert azt nem mondhatom, hogy én kerestem volna. Jézus már csak ilyen, szeret utánamenni az embereknek, akkor is, ha mi hanyatt homlok menekülnénk előle. Igaz, addig is sokat hallottam róla, rendszeres templomba járó voltam, de sosem jött át igazán a kereszténység lényege. Úgy gondoltam, hogy csak egy csupán a nagyobb vallások közül, amik úgyis annyira hasonlítanak egymáshoz.
Ma már nem így látom ezt a kérdést. Valójában elég nagy a különbség a vallások között, Jézus pedig egészen radikális. A vallási vezetők közül ő az, aki a legmerészebb kijelentéseket tette saját magáról, amik ha nem igazak, dől az egész kereszténység, ha pedig igazak – dől minden más. De nem az a feladatom, hogy meggyőzzek bárkit is, viszont szeretném leírni azt, hogy miben hiszek. Ugyanis ha nem hinnék benne, és nem lennék meggyőződve arról, hogy amit a Bibliában olvasok az igaz, akkor sosem mentem volna missziós útra. Így viszont nem ismerek ennél fontosabb üzenetet, amit átadhatnék másoknak.
Mégis miről beszélek?
Biztosan ismerős a szó, hogy evangélium. Ez Isten és a mi történetünk, nem egy könnyed, csöpögős vagy csupán elméleti síkon létező sztori, hanem maga az igazság. Az igazság egy szerető Istenről, aki megteremtett minket, aki ismer minket, és akitől elszakadtunk a bűneink miatt. A tökéletes és szent Istenhez ugyanis nem férhet közel a bűnös ember, márpedig mindannyian azok vagyunk. Mindannyian, aktívan vagy passzívan, de lázadunk Isten ellen, semmibe vesszük a tekintélyét és nem követjük a szavát. Ez abban is megnyilvánul, hogy egy napig sem vagyunk képesek arra, hogy ne bántsuk meg egymást. Ez mind a bűnösségünkre utal. Eléggé megbotránkozató a mai világban ilyen dolgokról beszélni, mégis életbevágóan fontos. Jézus azt állította magáról, hogy ő maga Isten. Közöttünk élt, meghalt a bűneinkért, majd a harmadik napon feltámadt és bűnbocsánatot ígér mindenkinek, aki kész őt követni és átadni az életét neki. Dióhéjban ez az evangélium, ez az az üzenet, ami arra késztet, hogy különböző országokba utazva másokkal is megosszam.
Viszont sosem gondoltam volna, hogy pont azokra a helyekre fog vezetni Isten, amelyekre tette. De erről majd a következő bejegyzésben…
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)
