Melyik az ősibb: a tridenti vagy az új liturgia? - Párbeszéd a tridenti rítussal
A Lefebvre csoport elsőként a szentmise liturgiájának megújulását utasította el. Az egyház az előző évszázadok során a liturgia szent voltának kifejezésére minden azzal kapcsolatos eszközt, jelet, formát „szentnek” nevezett. „Szent nyelv” volt a latin, szentek voltak a ruhák, szentek a jelek stb. A megújulás lehetőségének felmerülésekor sokakban megjelent a kérdés: hogyan lehet a szent nyelvet, a szent formákat megváltoztatni?
Az egyház történelme igazolja, hogy a liturgia a századok során sokszor és sokat változott. Az Eukarisztia titkát rendkívül változó formákban ünnepelték a keresztények – a népek, illetve kultúrák függvényében. Különösen sokféle liturgia alakult ki Keleten (ezek közül egyik a görög katolikus egyházban jelenik meg), de Nyugaton is számos változás következett be.
A latin nyelv is csak akkor vált általánossá, amikor az a nyugati értelmiség nyelvévé lett, korábban létezett arám és görög nyelvű liturgia is. A népnyelv használatának lehetőségét példázta a IX. században Szent Cirill és Metód is. Ők is érzékelték, hogy ha az evangéliumot hirdetni szeretnénk, ennek érthetőnek kell lennie, s ezért a szlávok között a szláv nyelvet használták. Ekkoriban is voltak, akik a latin, a görög vagy az arám nyelv használatát akarták rájuk erőltetni, de Róma rövidesen jóváhagyta a szláv nyelvet.
Hasonlóképp általános volt a kézbe történő áldoztatás az első évezredben. A liturgiatörténészek szerint az áldozási forma megváltozása és a nyelvre áldozás bevezetése a IX. században történt.
Hasonló a története az állva áldozásnak is. A IX. századig így áldoztak, míg ettől kezdve már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől. A korlát a középkor folyamán egyre nagyobb lett, s közben az áldozások gyakorisága egyre csökkent. Az ún. áldoztatórácsot a fiatalabbak már nem is ismerik. E rács – melyet a gótika korában vezettek be – határozottan elkülönítette a papot és a liturgiát a hívőktől. A zsinat az első évezred egyházának gyakorlatát követve bontatta le azt, illetve hívott meg ezzel is a liturgia és a hívők közötti közvetlenebb kapcsolatra.
A gótika korában azonban a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lett. A hívek már nem léphettek be a templom szentélyébe. Az énekeket már csak a kántor vagy a szkóla énekelte, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozta a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értettek. Mindezek következtében egyre inkább csökkent az áldozások gyakorisága. Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondta, hogy nem tekinthető kereszténynek, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik, illetve az acheni zsinat 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogást hozott. E kort legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: „A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.” A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban engedélyezte a kézbeáldoztatást. Az engedély megadásakor a körlevél a Kongregáció előírását idézte. Ennek lényege: „A kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő gesztusának méltóságát, nemességét. Továbbá: a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját.”
A II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai tehát nagymértékben felidézik az első évezred egyházának idejében használt formákat és lelkületet (melyeket az újabb korban, az egyházatyák írásainak kutatása közben fedeztek fel). Azóta használunk pl. ismét olyan kánon szöveget a szentmisében (a 2. kánon), amely lényegileg azonos az egyházban ismert legősibb kánonnal.
XVI. Benedek pápa több lépést tett Lefebvre követői felé, hogy újra az Egyházzal való egységre vezesse őket. A csoport egyik ága kész volt erre, de ennek feltételéül azt kérték, kapjanak engedélyt, hogy a szentmisét továbbra is a tridenti kor formáinak megfelelően és latinul mutassák be. Ennek az újra katolikussá lett csoportnak is két szárnya van: az egyik valóban katolikussá lett, a másik azonban azóta is olykor durva vádakkal illeti a zsinatot és annak szellemi képviselőit, s ma kiemelten Ferenc pápát.
Párbeszéd a tridenti liturgiát követőkkel
Azok, akik XVI. Benedek közvetítésével visszatértek az egyházzal való egységbe, ma pápai engedéllyel ünneplik a tridenti liturgiát. Fontos megismerkednünk e liturgiával, hogy tudjunk előítélet nélkül, megértéssel és testvérként fordulni az ezt előnyben részesítők felé. Sajnos sok helyen szembeállást, meg nem értést észlelünk a két irány között, de törekednünk kell ennek megszüntetésére. Ez bizonyosan hozzájárulhatna ahhoz, hogy a most még pápa-kritikusan viselkedők is teljesebb egységre jussanak a szentatyával és minden katolikussal.
A tridenti rítust képviselő hívek mozgalmának egy világi vezetőjével értékes beszélgetést találunk a mandiner.hu honlap keresztény oldalán. Miközben szemléletesen elmagyarázza, mi vonzza őt e rítushoz (bár örömmel jár a zsinat által megújított liturgiára, szentmisére is), kiemeli, amit a legfontosabbnak tart, hogy az egyházban ez a két irány ne viszonyuljon ellenségesen egymáshoz. „Hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg, és élik hitéletüket, ne azt érezzék, hogy ilyen vitákba kell bekapcsolódniuk, hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek részei.” Majd ezt a megállapítást teszi: „Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is együtt dobogjon a szíve az egyházzal, akkor rend van.”
A tridenti rítust követők igazán katolikussá lett szárnyának honlapjain és a velük való személyes beszélgetések során szembesülünk gondolatokkal, amelyek érhetőbbé teszik számunkra, miért szeretik ők e liturgiát. (A tridenti liturgiának hazánkban és külföldön több honlapja van. Vannak köztük párbeszédes, katolikus szelleműek, és találkozunk vitatkozóbbakkal vagy nagyon vádaskodókkal, illetve olyanokkal is, amelyek nem az egyházzal egyesült közösséget képviselik és a legdurvább szavakkal vádolják a zsinatot, Ferenc pápát és az őt követőket.)
Melyek a tridenti liturgia elemei?
Ismerjük meg a legfontosabbakat, és törekedjünk megérteni azokat, akik ezt részesítik előnyben. Vannak köztük olyanok is, akik szeretik a megújult liturgiát, de örömmel vesznek részt a tridentin is.
Szembeötlő másságaik: a latin nyelv használata, a háttal misézés, a barokk korabeli és stílusú liturgikus formák, miseruhák, a szájba (és nem kézbe) áldozás, a térdelve áldozás (mely néhány helyen a visszaállított áldoztató rácsnál történik). Többnyire a gregorián éneket részesítik előnyben (vagy a barokk kor liturgikus kórusműveit), és elutasítják a gitáros énekeknek használatát a szentmisén. (Tudnunk kell, hogy a latin nyelv használatát s a háttal misézést nem tiltotta meg a zsinat, s egyházunk a gregorián éneket is mindig a sajátjának tartotta. De a néphez közelebb kerülő liturgia létrejöttével kevesen kívánkoztak már ezek után.) Ha több pap misézik egyszerre, a II. Vatikáni Zsinat arra hívott, hogy misézzenek együtt (koncelebráljanak), és fejezze ez is ki, hogy az Eukarisztia nem „magányos kegyelmet ad”, hanem az egység szentsége. Ezt papok és hívek is általában kegyelmi tapasztalatként élik meg. A tridenti rítusban nincs koncelebráció, a kor erősen az egyéni lelkiségre helyezte a hangsúlyt!
Hogyan tudjuk megérteni azokat, akik a mise ilyen formáját részesítik előnyben? Az idősebb korosztályból sokan egyszerűen hagyományból, megszokásból ragaszkodnak ahhoz, amit eddig megszerettek. A tridenti rítus más követői közül többeknek volt rossz tapasztalata arról, hogy a zsinat változásai után az Eukarisztia ünneplése sok helyen felületesebbé, kevésbé imádságossá vált. (Sajnos ebben van igazság.) Ezekkel szemben ők úgy élik meg, hogy a tridenti formák közelebb viszik őket a mély imádsághoz és a szentmisén való teljesebb jelenléthez. Az állva és kézbe áldozók gyakran figyelmetlenül jönnek-mennek az áldozáskor – mondják (sajnos ez valóban előfordul!), míg a térdelve és szájba áldozás jobban meghív az Eukarisztia imádására. A hagyományos liturgia ruhái, formái vagy a tömjénezés, mind jobban meghívnak a világból való kilépésre, az imádásra, leborulásra. A gregorián éneknek van egy ősi imádságos szépsége, míg egyes gitáros énekeknek sokan csak az ütemére mozognak, de nem jutnak el az igazi imádásra. (Magyarországon a liturgia fellazítása jóval kevésbé jelent meg, mint például német nyelvterületen, főleg Németországban. Ott az új liturgia címén valóban gyakran olyan szélsőségesen laza formákat vezettek be, melyek zavaróak és méltatlanok lehetnek.)
Egy tridenti formákat követő pap így magyarázta döntését a rítus mellett: „A szembe misézés akadályozott az elmélyült imában, mert arra kellett figyelnem, kire és hova nézzek, és közben úgy éreztem, a hívőket is zavarhatja a szembenézés. Amikor háttal misézek, nem kell előadni magamat. Így könnyebb számomra is és a hívők számára is Istenre figyelni. Hasonlóan, amikor latinul vezetem az Eukarisztia ünneplését, nem kell figyelnem hanghordozására, előadásmódra, csak Istenre.”
Egy másik vallomás még kiegészíti az imént mondottakat: „Nekem a tridenti misén eleinte az volt vonzó, hogy békén hagynak. Ott sem vagyunk totális izolációban, de el tudok mélyedni imámban. Nem néz rám folyamatosan valaki, mint a szembemisézéskor a pap. És ha végig akarom térdelni a szentmisét, végigtérdelhetem, nincs olyan kontroll.”
Érdekes szempontot említ a tridenti rítus egy másik követője: Úgy hallotta a megújított liturgiára járó ismerőseitől, hogy bizonytalanságérzet támad bennük, ha idegen templomba mennek, mert nem tudják, hogy ott mi lesz és hogyan. A tridenti rítust viszont mindenhol ugyanúgy ünneplik. Első pillanatra ez az állítás kevéssé érthető vagy vitatható. De való igaz, hogy egy kedvesebben és személyesebben a hívek felé forduló, és mise szövegegeit átéltebben imádkozó pap szentmiséjét a résztvevők meg tudják szeretni, és ezért idegen helyen esetenként rosszul érzik magukat. A tridenti rítus latin szövege viszont nem kíván ilyen személyes hangsúlyozást, s így nem zavaró az olyan papok misézése sem, akiknek kevesebb adottságuk van az imák jó hangsúlyozására; illetve ez könnyebbé teheti a liturgia imádkozását a pap számára is. (Bizonyos az is, hogy ha egy pap a megújított liturgiát túl gyorsan vagy figyelmetlenül imádkozza, az sokkal inkább feltűnik, mint ha valaki ugyanezt teszi, de latinul.)
A nők a tridenti misén „mantillát” viselnek, azaz a néhány évszázaddal ezelőtt általánosabban használatos fátylat. (Egy ismertetés kifejezően írja erről: „A lefátyolozott nő áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt. A fátyol lelkünk meghosszabbítása, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz.”) Szent Pál leveleiben olvassuk, hogy az ő korában előírás volt a nők számára a fátyolviselés az egyházban. Később a fátyol előírását a társadalmi szokások változásával elhagyták, ma viszont fenyeget az ellenkező elhajlás: zavaró a hívek és a lelkipásztor számára, amikor a testrészeiket mutogató nők jelennek meg a liturgián. (Olaszországban a templom bejáratánál álló fogadóknak el kell küldeniük a liturgiához nem méltóan öltözött nőket, és a túl rövid nadrágban vagy laza ruhában megjelenő férfiakat is.)
A II. Vatikáni Zsinat által megújított, illetve helyreállított liturgiának sokan örültek világszerte. Így a hívek végre megérthetik a szentmisét; mert a különböző kultúrájú népek, afrikaiak, indiaiak a saját kultúrájuk elemeit használhatják benne; mert az ifjúsági miséken megengedetté váltak a korosztályhoz közelebb álló gitáros énekek, a gyermekek miséin pedig a liturgiába belefűzött kisebb magyarázatok. A legtöbb templomban kihasználják a lehetőséget, hogy a híveknek több alkalma nyílik a misébe való aktív bekapcsolódásra. Ilyen lehetőség pl. a szentírási részeknek vagy hívek könyörgésének felolvasása, a felajánlási körmenet, vagy az arra felhatalmazott hívők közreműködése az áldoztatásban. Ezek közelebb hozhatják a közösséghez az ünneplést. (Az első évezred szentmiséjében a saját szavakkal való könyörgés is természetes volt, amint ez a hívek könyörgésében ma is lehetséges.)
Különösen az élő plébániákon ébredtek rá annak szépségére, hogy az Eukarisztia ismét közösségivé vált, amint az volt az utolsó vacsorán és az ősegyházban, illetve az első évezredben. Noha igaz, hogy ehhez hozzászokni sokaknak nem volt könnyű, hiszen eddig a szentmisén is a magánimát szokták meg. És több helyen talán máig sem értették meg teljesen, hogy az Eukarisztia nem magánimádságra hív, hanem közösségre: a Jézusban megvalósuló „kommunió” ünneplésére. (Hiszen az Eukarisztia az egyház közösségi valóságának, a Jézusban egy testté válásunknak kiemelt szentsége.)
Mindemellett is fontos megismerni a tridenti misén résztvevők szempontjait, mert így jobban megérthetjük őket. Minél jobban törekszünk megérteni embertársaink motivációját, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál kevésbé ítéljük el őket vagy támad közöttünk feszültség.
Sőt imádkozzunk azokért is, akik ugyancsak a tridenti misét ünneplik, de elszakadtak az egyháztól. Szent Ágoston írja kora híveinek az elszakadottakról: „Ők azt mondják nekünk: menjetek tőlünk, nincs veletek közös ügyünk. Feleljük erre: nekünk viszont van közös ügyünk veletek: egy Krisztusban hiszünk, tehát egy Testben egy Fő alatt kell lennünk. – Testvérek! Kérünk titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek kenyere megerősít minket, az ő szelídsége által, hogy a szeretet belső érzésével könyörögjetek Istennél érettük. Nagy szeretetet tanúsítsatok velük szemben, túláradó irgalommal könyörögjetek értük, hogy végre megadja nekik, hogy észre térjenek, és meglássák, hogy az igazság ellen beszélnek. Nem maradt nekik más, csak a heveskedés, amely annál erőtlenebb, minél erősebbnek érzi magát.”
Ferenc pápa is folyton erre biztat, Jézust követve, hogy legyünk párbeszédben és viseltessünk testvéri szeretettel mindenki iránt.
