Alig érkeztem meg a télből a nyárba, máris ősz lett. Március elején ugyanis hullani kezdtek a levelek Ausztráliában. A diákok pedig elkezdték a következő szemesztert az egyetemen. Ahogy átköltöztem Tasmániába, az őszi kabátom is előkerült, és a sziget északi csücskére utazva még pingvinekkel is találkoztunk.
A csapatunk felével egy héttel hamarabb érkeztünk meg Tasmániába, hogy felmérjük és előkészítsük a terepet, mire a többiek megérkeznek. Ez főleg abból állt, hogy jártuk a várost és az egyetemeket, beszélgettünk a diákokkal, begyakoroltuk a jobbkormányos vezetést és csapkodtuk a pókokat a házban. Tényleg igaz a legenda, hogy az itteni pókok terjedelmükben igencsak meghaladják a hazaiakat. Mivel egy farmon kaptunk szállást, egész közel éltünk a természethez, annak szépségeivel és hátborzongató részeivel együtt. Az első nap, amikor elhúztam a függönyt az ablakom előtt, több tucat báránnyal találtam szemben magam. Kora reggel és esténként kenguruk ugráltak a kerítésünk mellett, olyan természetességgel, ahogy mifelénk az őzek lepik el a mezőket. A házigazdáink pedig közölték, hogy aggodalomra semmi ok, ugyanis errefelé csak három fajta kígyó él, viszont azok mind veszélyesek. De ne aggódjunk, mert az elmúlt hatvan évben senki sem halt meg errefelé. Emlékszem, amikor a közelünkben lévő kereszthez gyalogoltam fel, minden lépésnél a lábam elé nézve, de végül eltökélve, hogy csak azért is eljutok odáig, bárhogy is féljek. Kívülről nézve elég vicces látvány lehetett, de belül akkor kezdtem gyakorlatba ültetni azt a tényt, hogy ha Isten megtart, akkor nincs mitől félnem, ha pedig meg kell halnom, hát itt van választási lehetőség elég, hogy mi végezzen velem, úgysem tudok ellene tenni. Szóval valahogy elkezdett leesni, hogy tényleg Isten az életem ura.
A pingvinekre visszatérve pedig, hozzájuk azért utaztunk el, mert a szigetnek ennek a csücskében is van egy kisebb campus, ahol még semmilyen keresztény diákkör nem működött. Tehát tettünk egy két napos felderítő utat, hogy találunk-e olyan diákokat, akik szeretnének elkezdeni egyet. Ez emberi nézőpontból elég lehetetlen küldetésnek tűnt, mert mégis történhet két nap alatt bármi is? Miután megérkeztünk, elkezdtünk imádkozni, és alig fejeztük be az imát, előttünk termett egy hölgy, aki bemutatkozott, hogy ő az egyetem programszervezője. Na, most jól kirúg minket innen, gondoltam, de megrökönyödésemre, amikor megtudta, hogy mi járatban vagyunk, odahívott egy férfit, akiről tudta, hogy hívő, ő tud nekünk segíteni. Peter pedig elmondta, hogy pont aznap kereste meg egy diák, hogy el szeretne indítani egy keresztény csoportot az egyetemen. Azt hiszem ilyenkor szokták azt mondani, hogy no words. Tényleg nincsenek szavak, ha Isten akar valamit, hát megteszi, az Ő missziója ez, nem a miénk. Minket csak meghívott, hogy részesei legyünk a munkáinak. A fiatal srác, aki bibliakört szeretett volna indítani, alig volt 17 éves, és amikor megkérdeztük, hogy találkozhatunk-e vele másnap, lelkesen közölte, hogy természetesen, hiszen aznap nincsenek órái és ezt a napot direkt a szolgálatra különítette el. A lelkipásztorával is felvettük a kapcsolatot, aki szintén mellé állt. A diákkör azóta is működik, bejegyeztették magukat az egyetemen is. Azt hiszem, egy hatalmas Istent szolgálunk.
A tasmániai egyetem azért is volt jelentős számomra, mert itt találkoztam talán életemben először olyan diákokkal, akik szinte semmit nem hallottak Jézusról. Egy indiai fiú elmondta, hogy miért ábrándult ki a saját vallásából, és kérte, hogy meséljek neki a kereszténységről. Miután beszélgettünk, megkért, hogy ezeket a dolgokat mondjam el az egyik haverjának is, akit szintén nagyon érdekel. A barátja előre megírt kérdésekkel érkezett, és később tanácsot kért tőlem, hogy melyik Biblia applikációt töltse le a telefonjára. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy olyan diákoknak tehetek tanúságot arról, hogy Jézus él, akik sosem hallhatták az evangéliumot. Ráadásul ez jó felkészülés volt a következő állomásunkra, ugyanis ahová innen utaztunk, ott tényleg szinte semmilyen információja nincs az embereknek arról a Jézus Krisztusról, aki gyökeresen megváltoztathatja az életüket itt és az örökkévalóságban, „mert nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4.12)
Folyt.köv.
Panni sorozatának előző részét itt találod!
