Ez, a hungry (éhes) és angry (dühös) szavak összevonásával született kifejezés tűpontosan fejezi ki az állapotomat, amikor rajtam kívülálló okok miatt várnom kell az étkezés megkezdésével, és átmenetileg sárkányként köpöm a tüzet minden halandóra, aki az utamba áll – ez a feszültség az első falat szájba vételekor feloldódik. A szó létezése arra enged következtetni, hogy ezzel nem vagyok egyedül… Azt kérdezed, mégis mi köze ennek a hithez? Adj egy percet, elmagyarázom.
Nagyböjt közeledtével újra elkezdtem gondolkozni, hogy miről mondhatnék le erre az időszakra, mi állítaná igazán kihívás elé az odaszánásomat, és akaraterőmet. Végül úgy határoztam, hogy csökkentem a közösségi médián töltött időm, valamint nem eszem édességet ezalatt a negyven nap alatt. Azonban ahogy teltek a napok, azt éreztem, hogy mindez elsősorban a saját jóllétemet, fejlődésemet szolgálja, és a gondolat, hogy a böjtnek ennél többről kellene szólnia, nem hagyott nyugodni. Végül nagy tanácstalanságomban végletes megoldásra jutottam: megkérdeztem Istent, hogy mit gondol a dologról. Ézsaiás könyvében elég pontos leírást kapunk a neki tetsző böjtről, ezért ezt a szakaszt kerestem elő, és (szokás szerint) az általam korábban ignorált versek gyújtották fel a villanyt a fejemben.
„Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. (…) Ha [az ember] lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, az Úr kedves napjának?” (Ézs 58:4,5)
Ellentétben velünk, a keresztények nagy részével, Isten nem kerülgeti a forró kását, nem célozgat, hanem egyenesen szól – és bár gyakran így sem értjük jól, ez a néhány, cseppet sem mézes-mázos mondat helyre tett bennem sok mindent. Magamra ismertem, és megszégyenített, amit láttam. Hiába eszem édesítés nélkül a reggeli zabkásámat, ha közben épphogy csak odamorgok egy goromba „’reggel!”-t az édesanyámnak. Hiába nem pörgetem az Instagramot, ha összeveszek a mosogatáson az öcsémmel. Hiába nem eszem, ha haragszom – a böjt nem a hangry-ségről szól.
Ahogyan próbáltam jobban megérteni, hogy mi is valójában a lényeg, ami mellett így elgyalogoltam, rátaláltam Cseri Kálmán egy igehirdetésére, az idézett igeszakasz alapján, aminek a tételmondata az egész szószaporításomnál jobban elmagyaráz mindent: „[A böjt az, amikor] egyrészt lemondok az Isten előtti igazságomról, másrészt arról, hogy magamat szerető, önző, közömbös, sőt, adott esetben éppen ezért erőszakos legyek másokkal szemben.” Az én böjtöm egészen eddig csak rólam szólt, pedig Istenről és a körülöttem élőkről kellett volna – pontosan az ellenkezőjét éltem meg, mint amire az Úr felszólított. Az önmagamról való lemondáshoz képest mi az a natúr zabkása?! Ehhez Isten ereje kell, de ő azt ígérte, megadja – és Ő igenis ki tudja venni az angry-t a hungry mellől. A húsvéti reggeli úgyis csokis croissant lesz, addig meg még tanulom a valódi lemondást.
