a Szerzetesnek álltam című film margójára
Kedd este 18 óra, Párbeszéd Háza, Budapest. Zsúfolásig megtelt nagyterem, hatalmas kivetítő vászon. Izgatott arcok, halk moraj, mindenki a shoeshine új filmjére vár. Függönyök behúzva, lámpák lekapcsolva, a mozivásznon felvillan a főcím: Szerzetesnek álltam.
A film két fővárosi fiatalról szól, akik beköltöznek egy számukra teljesen idegen világba, egy vidéki kolostorba. Az első néhány filmkocka a fiatalok hétköznapi életét mutatja be: csavargás a parkban, füst és alkohol, buli a panelházak mélyén, okosozás a haverokkal. Majd egyszer csak vált a kép és már utazótáskákat cipelve sétálnak Csorna főutcáján, a Premontrei Apátság felé, ahol hajnali zsolozsmák, napi szentmisék és egyéb munkák várnak rájuk.
A látszólag két teljesen elkülönült világ találkozását követhetjük végig, ahol mindkét fél erőteljes hatást gyakorol a másikra. A sztereotípiákból épült falak folyamatosan leomlanak a filmvásznon és a nézőtéren egyaránt. A titok nyitja pedig – meggyőződésem szerint – nem más, mint a személyes kapcsolat. Ugyanis olyan világban élünk, ahol a világképünk jelentős részét írott és olvasott információk alapján építjük fel, ezzel szemben a tapasztalati megismerés háttérbe szorul. Pedig a teremtett világ rendkívül izgalmas és sokszínű világot tár elénk, középpontban az emberrel. Isten teremtényeként egyedüli és megismételhetetlen alkotások vagyunk. Egyedi kinézettel, érzelmekkel, gondolatokkal, amelyeket nem lehet tökéletesen körülírni.
Gondoljunk bele abba, hogy a személyes megjelenés, a külső mennyi gondolatot, előítéletet ébreszt bennünk, tulajdonképpen már egy komplex embert vélünk látni az adott személyben anélkül, hogy az illető egy szót is szólt volna. A beszélgetés, a személyes megismerés pedig mélyre vezet, de ami még ennél is fontosabb átformálhat bennünket.
Ez a folyamat különösen akkor izgalmas, ha a két fél egy közösséghez vagy egy társadalmi csoporthoz tartozik. Mert látszólag hatalmas szakadék választja el a fővárosi stabil fiatalokat a vidéki szerzetesektől. De a film finoman rávilágít arra, hogy ezek a szakadékok elsősorban a fejeinkben vannak, hogy tulajdonképpen építhetnénk hidakat is a szakadékok fölé. Hiszen a hosszú beszélgetések vagy az együtt végzett munka során híd épül – pontosan ez történek a film során a kolostorban.
A híd építéséhez pedig szerintem három fő alapanyagra van szükségünk: minőségi időre, nyitottságra, és a saját komfortzónánk elhagyására. A jó hír, hogy ezekért a dolgokért nem kell messzire mennünk. Rossz hír, hogy a felelősséget nem tudjuk másra hárítani, hiszen a világ rendberakását talán a legokosabb magunk körül kezdeni, nem érdemes másra várni.
A film nem két társadalmi csoport találkozásáról szól, hanem konkrét személyek találkozásáról. Számomra nem azt üzeni, hogy ebből általánosításokat kellene levonni, sokkal inkább azt, hogy milyen fontos az emberre személyként tekinteni. A Szerzetesnek álltam c. film tehát üzenetet hordoz saját magam számára, hogy induljak el a másik ember felé, mert a személyes megismerés átformál és új távlatokat nyit számomra.
